? Sas Páholy - Rajzolatok
< előző következő >
© saspaholy.hu

Egy szabadkőműves levele párjához

(elhangzott egy nővérmunkán)

G. P. 2009

Kedves Nővérem!

Immár egy jó ideje, hogy kéthetente egy-egy nap nélkülem töltöd a délutánokat, kora estéket. Tudom, hogy a mai, amúgy is agyonhajszolt világban ezt nem volt könnyű elfogadni, hiszen amúgy is keveset vagyunk együtt, és ráadásul ide nem is jöhetsz velem, mégis elengedtél, mert érezted, hogy ez fontos nekem, s ezért a legnagyobb hálával tartozom neked. De hidd el, számtalan mozzanatban itt vagy velem, ha nem is fizikálisan, mint ma, de gondolatiságban.

Azt sem lehetett könnyű elfogadnod, hogy nem beszélhetek arról, egészen pontosan mi is történik ezeken az összejöveteleken. Tudom, számtalan kósza szóbeszéd terjeng arról, hogy ezeken az úgymond titkos találkozókon összeesküvéssel, cselszövéssel, ármánykodással, vagy egyéb, épeszű ember számára felfoghatatlan butaságokkal foglalkozunk. De egyrészt ismerlek téged, és tudom, hogy te ezt nem hiszed el, másrészt nem is feltételezed rólam, hogy ilyenben részt vennék. Azért én még emlékszem arra a gondoskodó, óvó pillantásra a szemedben, mikor először mentem el ilyen összejövetelre, és a megnyugvásra is, mikor már a harmadik után is épségben értem haza, és nyugtáztad, nagy bajom nem eshet. Nos, ha most körbenézel, láthatod úgymond a ''cinkostársaimat”, és megnyugtathatlak: jó helyen vagyok, és egy dologgal biztosan nem foglalkozunk, mégpedig politikával – ez ma, a kampánycsend alatt duplán is igaz.

Bár munkánk bizonyos részleteit nem árulhatom el, de mivel nővérem vagy, akivel megosztom az életemet, miért ne osztanám meg azokat a részleteket, melyek nem titkosak? És ez a mai találkozó remek alkalom arra, hogy egyrészt bepillantást nyerj, mi a mi igazi munkánk, másrészt pedig megismerkedj azokkal a barátaimmal (testvéreimmel), akikkel én ezt a tőled távol töltött időt együtt töltöm.

Akkor mivel is foglalkozunk mi valójában? Kezdhetném talán azzal, hogy a modern kori szabadkőművesség 1717 júniusában – azaz lassan 300 éve – született meg Angliában, 1749-ben ért el Magyarországra, az én páholyom – azaz a Sas páholy – 1911-ben alakult meg, időnként betiltották, majd újból engedélyezték, és még sorolhatnám az évszámokat, de nem teszem. Egyrészt azért nem, mert történészként volt közöm bőven hozzájuk, s tudom, mennyire szárazan hangzanak, másrészt azért nem, mert szerintem sokkal fontosabbak az évszámok mögött az emberek, és az, hogy mit csinálnak. Mint a megnevezésünk is mutatja, szabad kőművesek vagyunk, úgymond egyszerű kőfaragók, kiknek a kezei között az élettelen, durva anyag életre kel, és lenyűgöző, csodás épületekké, lakóházzá vagy palotává, iskolává vagy templommá változik. Mindezt persze a magunk esetében csak képletesen értem, hiszen nem valós épületeket építünk, hanem saját magunk, testvéreink és embertársaink – és ezáltal talán az egész környezetünk – épülése végett tevékenykedünk. A munkánkat nem egyedül végezzük, hanem társaságban, hiszen egyrészt egyedül sokkal nehezebb lenne ezeket véghezvinni, másrészt tapasztalt, idősebb mestereink tanácsa mindig jól jön, ha nehézségbe ütköznénk. Minden egyes testvérem a tudása legjavát teszi hozzá az alkotás során, így a részek tökéletességéből létrejöhet a tökéletes egész. Mi mindannyian csiszoljuk a saját, egyenetlen kis kövünket – személyiségünket, tudásunkat –, hogy a lehető legjobban megközelítsük a tökéletességet, ahogy mi veled is csiszoljuk a saját – párkapcsolati – kis kövünket, hogy arra is majd azt lehessen mondani: már-már tökéletes.

Ezek a kéthetenkénti munkák a maihoz hasonlóan zajlanak, attól a talán aprócska különbségtől eltekintve, hogy testvéreimnek nem az én esetlen beszédemet kell hallgatniuk, hanem valaki más tart előadást az élet olyan területéről, melyben ő jártas, gyakorlott, és szerinte mindenki épülését szolgálja, vagy amin véleménye szerint érdemes elgondolkodni, mert esetleg átsiklott felette a világ. És ez utóbbi talán a lényeg: elgondolkodni – pallérozni az elmét. Sajnos egyre kevesebb az ilyen alkalom a hétköznapi életben, de itt kéthetente bőven adódik rá lehetőség. Érdekes és felemelő érzés találkozni mások véleményével egy-egy adott dologról, új szempontból megismerni egy számomra addigra már megismertnek hitt világot, újra és újra rádöbbenve arra, hogy egy-egy éremnek nem csak két oldala van, hanem annyi, ahányan éppen ülünk a teremben.

A munka után – mint akik jól végezték dolgukat, és megfáradtak a nehéz munkában – fehér asztalhoz ülünk, elfogyasztjuk szerény vacsoránkat, melyek hol jobban, hol kevésbé hasonlítanak az otthon megszokott ízekhez – utóbbi esetekben kiváltképp fájó tud lenni hiányod.

Mint említettem, munkánk során egymás – és ez által környezetünk és a világ – épülését szolgáljuk, hogy a józan ész, a megértés és a ráció legyen az uralkodó a világban. De nem szabad megfeledkeznem a szabadkőműves lét másik, éppoly fontos eleméről sem: az elesettek és szegények támogatásáról sem. Ennek tevékenységünk során számos megnyilvánulási formája van, az egyik ilyen a karitatív tevékenység – nevelőintézetek, iskolák, kórházak támogatása, hajléktalanok segítése, hogy csak párat említsek –, de legalább ilyen fontos egy másik esemény is, mely minden munkán emlékeztet minket erre a magunk vállalta kötelezettségre: a munka azzal zárul, hogy körbejár az özvegypersely. Az ebből befolyó összeggel azon nővéreinket támogatjuk testvéreimmel, kiknek párja már nem lehet közöttünk.

Ha már a nővérek támogatását említettem: mikor testvéreim befogadtak maguk közé, elismerve, hogy a közéjük tartozom, kaptam tőlük egy kesztyűt is, azzal az útmutatással, hogy adjam át neked. Ezt akkor este meg is ettem, s elmondtam, hogy ha velem bármi baj történne, hozd el ezt a kesztyűt nekik, s ők majd a gondodat viselik. Így ezzel a kesztyűvel nem csak engem, de téged is befogadtak a családba.

E fenti pár mozzanatból is kitűnik, hogy bár a munkákon csak mi – testvérek – veszünk részt, az nem lehet teljes nélkületek – nővérek nélkül –, hiszen te biztosítod számomra azt a nyugodt, meghitt hátteret, mely nélkül mindez talán lehetetlen lenne. Segítesz, ha gondom van, fogod a kezemet, ha fáradt vagyok, vagy csak egyszerűen megnyugtatsz, ha a világ már túl zavaró számomra.

És most szólnék pár szót a testvéreimről is. Akiket itt látsz, mind jó ember, ezt tiszta szívvel mondhatom. És ezt nem csak azért merem kijelenteni, mert mindannyian megfeleltek a szabadkőművesek felvételének egyik alapvető kitételének, azaz – jó hírű és szabad férfiak, rendelkeznek megfelelő morális értékkel és intellektussal – azt hiszem, az én felvételemnél ennél a pontnál valamit elnézhettek –, hanem mert ismerem is őket, és ők a testvéreim. Én köztük jól érzem magam, s számomra megtiszteltetés, hogy itt lehetek. S így nem csak őket tudhatom testvéremnek, hanem olyan neves elődöket is, mint Kossuth Lajos, vagy Klapka György, gróf Andrássy Gyula vagy Wekerle Sándor, Kosztolányi Dezső vagy Márai Sándor, Benedek Elek vagy Benedek Marcell, a Mentőszolgálatot megalapító Kresz Géza, Hajós Alfréd olimpiai bajnok, Bánki Donát vagy Zipernovszky Károly, a szobrász Kisfaludy Stróbl Zsigmond, vagy a festő Benczúr Gyula, kik mind-mind maradandót alkottak a maguk területén. Persze a lista nem lehet teljes, mert lehetetlen felsorolni azokat, akik úgymond név nélkül, a háttérben tették a dolgukat, a maguk szabadkőműves módján, és alakították élhetőbbé ezt a világot.

És ha már a híres embereket említettem, arról is szeretnék szólni neked, hogy a Sas páholy alapító főmestere, Haypál Benő református lelkész eskette össze a szintén szabadkőműves Ady Endrét és Boncza Bertát (vagy ahogy szinte mindenki ismeri: Csinszkát), így neves nővéreknek sem vagyunk híján.

S végezetül, ahogy Csinszka volt Ady múzsája az alkotásban, én is csak azt kérem, légy te az én múzsám, állj te mellettem az alkotásban, fogd te a kezemet, segíts abban, hogy a magam, csendes módján élhetőbbé tegyem a világunkat.