A közelmúltban útkeresésünk során több alkalommal esett szó a progresszió kérdéséről. Úgy látszik, minden generációnak meg kell birkóznia vagy inkább minden generációnak többször kell megbirkóznia ezzel a kérdéssel. Szinte szó szerint. E birkózásban összefüggéseket keresek a címben írtak között, az egyén, a társadalom, és szövetségünk vonatkozásában. Ha progresszióról beszélünk, beszélnünk kell az ellentettjéről is; a visszafejlődésről, a visszafordulásról, a lejtmenetről. Kézenfekvő vizsgálódási tereppé válik értelmezésük, és hatásuk is. Bizonyos összefüggések ismertek, sorba rendezésükkel, és a szabadkőművességgel kapcsolatos viszonyukkal remélek újat mondani.
Alkotmányunk legelején található: „A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény.” Két sorral lejjebb ez olvasható: „A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a haza törvényeinek tiszteletben tartására kötelezi.” – Tehát deklaráltan progresszív, de kizár köréből minden politikai kérdést. Logikus mondatok, mivel mindkét fél számára felmutat valamit az 1886-os egyesülés kapcsán, úgy a János-rendieknek, mint a Nagyoriensből érkezőknek. A londoniak – úgymond – politikamentessége, szemben a latinos politizálási hajlammal.
Ez feloldhatatlannak tűnik hosszú ideje. Hiszen a körön belüli politikai kérdések tárgyalásának kizárása, kizárja-e a társadalmi egyenlőtlenségek vizsgálatát? Egyáltalán mit jelen a János-rendiek esetében a „politizálás”? – Ahogy ez lenni szokott az ilyen, egy szövegen belüli belső ellentmondások értelmezést igényelnek. Az értelmezések ugyanakkor kor- és személyfüggőek, mi mások is lehetnének. Jómagam a politikamentességet napi (párt)politizálásnak értem, ebben a vonatkozásban már az elején leszögezem, egyértelműen helyes e kikötés. Viszont szerintem helytelen a politikamentesség olyan felfogása, amely gúzsba köti és bénává tesz olyan esetekben is, ahol társadalmi, gazdasági egyenlőtlenséget, igazságtalanságot lehet, sőt – ki merem mondani – ; kell vizsgálni, megoldásokat javasolni és szerény eszközeinkkel, azokat, vagy csak egy részüket, megvalósítani. Nem beszélhetünk napi politizálás nélkül a jelenlegi gazdasági helyzetünk okairól, de beszélhetünk talán a cigányság helyzetéről, a hitelezési válságról, a leszakadó régiókról, stb. De nem tesszük. Természetesen az esetleges rajzolat, vagy annak vitája esetében a „hatásköri túllépés” egyszerűen kézben tartható. Erre van a testvérek józan ítélőképessége, hivatalból a szónok, és legvégül természetesen a főmester.
Körünkben a ’89-es újjáalakulás londoni elismerése, elismertetése – elfogadott szabadkőművesség, mint cél – fontos és szükséges lépés volt. (Tisztelettel említsük meg az akkori nagymester, Galambos István nevét). Logikus igény volt ez a ’89-es újjáalakulás során. A II. világháború utáni betiltásig folytatott pár éves működés alatt a progresszió, úgy főmesteri, mint nagymesteri szinten, hirdetett, napi átélhető gyakorlat volt (lásd Benedek Marcell főmesteri – nem nagymesteri – székfoglalóját). Akkor, úgy tűnik, ez nem volt kérdés, mert szinte minden átpolitizálódott a háromszori, viszonylag gyors kurzusváltás miatt (nyilas, demokratikus, kommunista).
A ’89-es újjáalakításban az az idősebb korosztály vitte óhatatlanul a prímet, melynek döntő többségét a már említett 1950-es betiltás előtti pár évben vettek fel szabadkőművesnek. Ők életük, aktív életük nagy részét Szabad Nép-félóra jellegű, majd enyhébbé váló napi politizálásban élték le, miközben magánvéleményük feltételezhetően ellentmondott az ott elhangzottaknak, ill. a rendszer főáramának.
Nem váltak a napi politika híveivé, nem is volt értékelhető politikai gyakorlatuk, hiszen hogy is szerezhettek volna a polgári értékeknek megfelelő politikai gyakorlatot. Aktív életük a „sivatagi vándorlás”, vagyis a szocializmus alatti betiltásban telt el. Fontosnak és előrelátásuk bizonyítékának tűnt – és a mai viszonyok ismeretében milyen bölcsen jártak el –, hogy a londoni elismerés megszerzése mellett, szinte túlzásba hajlóan távol tartották a céhet politikától, no meg a vallási kérdések körön belüli taglalásától. Ez utóbbi véleményem szerint teljes egészében vállalható, politikától történő távolságtartás miatt – mint jeleztem – aktuális gazdasági, szociális kérdéseket sem tárgyaltak, tárgyaltunk, és ez szerintem hiba.
Az első világháború körüli progresszív vonal – Galilei kör, Jászi Oszkár – is inkább negatív felhanggal bírt a közvetett utódok szemében, érdemtelenül, jórészt az okszerű és nem okszerű következmények ráosztott felelőssége miatt (Tanácsköztársaság, Trianon). Mi magunkról megállapíthatjuk, hogy a progresszió csak mint elhagyandó – amelyről még azt sem mondom rossz, inkább értelmezhetetlen – került ki munkáink köréből és ezzel a szabadkőművességből.
Az egyénre, az egyén profán világbeli szereplésére bízva ezt a kérdést. („Távol a politikától”, érdekes megnyilvánulása az az eset, amikor a gyakorló politikusként ismert kereső esetében ez a hozzáállás – vagy tán más? – megakadályozta a felvételét.)
Megállapíthatjuk, hogy a progresszió, az attól való távolságtartás, több okra vezethető vissza. Ezek: a vállalható és ismert gyakorlat hiánya. A londoni elismertetés vágya-kényszere. Az idősebb generáció averziója a politika mindenféle megnyilvánulásától. (A kérdéskör tárgyalásának e szakaszát ezzel lezárhatnánk. Lezárhatnánk, de a rituálék – mint a tartalmat borító köntös – felé kis kitérőt kell tennünk. Ennek két oka is van. Házon belül pár éve intenzívebb formában kezdett dolgozni a Magyarországi Symbolikus Nagypáhollyal szövetséget kötött, elismerten az egyetlen szuverén főhatóság: az Ősi és Elfogadott Skót Szertartás, vagy másképp a Független Skót Rítus. Ez az úgynevezett magasabb fokok egyike, ahol a János-rendieknél megismert befelé fordulás – saját magunk „csiszolása”, fejlesztése – mellett, azon túl tudatosan kifelé, a társadalom felé is aktívvá válik a szabadkőműves-tevékenység. Esetükben megjelenik-megjelenhet a progresszió. Ez nem véletlen, habár itt egy kissé kuszává válik a történet. Ennek a magasabb foknak az első három fokban a munkája piros kötényben, skót rituálé szerint zajlik. Ebben dolgoznak nagypáholyunkon belül, a Nagyorienstől hozzánk csoportosan csatlakozott testvérek, a Soproniak és a nemrég alakult Leonardo páholy tagjai. De ebben a rituáléban folyik a napjainkban tőlünk függetlenül működő Nagyoriens munkája, az első három fokban. Ez utóbbi általunk, és természetesen a londoniak által sem elismert szabadkőműves-szervezet nem áll távol a napi politizálástól.
1995-ben konkordátumot kötött a János-rendi Magyarországi Symbolikus Nagypáholy és az említett Skót Szertartás Nagytanácsa. Ebben foglaltak a János-rendieket ismeri el az első három fok letéteményesének, és csak a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy mester fokú tagjai lehetnek tagjai e magasabb foknak.)
E kitérő után vissza a fősodorhoz. Itt állunk tehát, egy olyan szervezettel, amelyik mellőzi gyakorlatából a progressziót, holott öndefiniálásában, vagyis másképpen az Alkotmányában, az alapját képező három fogalom egyike. Ez önmagában egyszerű ténymegállapítás. Viszont nem hagyható figyelmen kívül a közeg, ahonnan jövünk, és ahova visszamegyünk kesztyűnket lehúzva, maga a profán világ. Miután körbejártuk a házunk táján a progresszió kérdéskörét, evezzünk távolabbi vizekre, hogy végül megint hazatérjünk.
Vizsgáljuk az egyént, majd következzék a társadalom, illetve a kettő együtt; az egyén. melyre a társadalom működése hat és viszont.
Céljai elérésének akadályoztatása esetén, és itt az akadályoztatáson van a lényeg, az egyén frusztrációt él át. Ez az akadályoztatás mértékétől és idejétől függően súlyos frusztráció is lehet, ami adott esetben depressziót, más esetben agressziót generál, amely lehet a külvilágnak szóló, de lehet saját maga ellen forduló is, ilyen például az öngyilkosság. A legfontosabb, hogy a frusztrációs helyzetben adott válaszok regrediáltak, vagyis egyszerűbb, fejletlenebb, más szóval primitívebb válaszok, az egyéni tevékenység színvonala láthatóan csökken. A frusztráció-regresszió közötti összefüggés széles körben ismert és elfogadott. Az új kihívások önmagukban is generálhatnak frusztrációt, hiszen az új társadalmi struktúra, megfeleléskényszer (pl. munkaerő-piaci verseny) az alkalmazkodásra, versenyre kevésbé képesekben frusztrációt szül (e képtelenség okát hátrányos helyzetben, neveltetésben, iskoláztatásban, stb. most ne keressük, csak a tényt rögzítsük: nem megy az alkalmazkodás).
Itt még szó sincs a negatív pályára álló gazdaság következményéről. Sőt, ez lehet egy ország gazdasági modernizációjából adódó, relatíve gyors, az emberéletek sokaságán átszáguldó változás velejárója is.
Céljaink elérésének akadálya a gazdaság regressziójából származó is lehet: folytonos és áhított anyagi-szellemi biztonságomat, jövőm alakulását érintő fejlődés általam tulajdonképpen nem befolyásolható külső erő, gazdasági regresszió, visszaesés gátolja. Erre a frusztrációra ugyanolyan regresszív viselkedés a válasz, mint az előbbi esetben. Mindkét alkalommal az egyének, döntő többségükben, az egyszerűbb struktúrájú, jobban kezelhető és/vagy áttekinthető, biztonságosabbnak ítélt és/vagy vélt korábbi struktúrában vélik megtalálni a megoldást. A korábbi gyakorlattól az sem riasztja el az embereket, hogy azok csőddel zárultak – az idő megszépít. A tisztánlátásukat nehezítik az igénytelenné „képzett” tömeg egyszerűsítő szándékát kiszolgálók. Túl közel vannak a szemtanuk, ezért volt jobb Kádár alatt – vagy már megszépíteni is érdemes a múltat; aki tapasztalta a saját bőrén: a Horthy rendszer nem is „olyan” volt.
A kiemelésre szánt lényeg: frusztrációt okozhat a gazdasági progresszió és regresszió is, csak ez utóbbi esetben a potenciális érintettek köre nagyságrendileg nagyobb
Az ilyen fokozottan megterhelő helyzetekben a fejlődés során már túlhaladott állapotok újbóli megjelenése a jellemző. A regresszióban megmutatkozó viselkedés-, élmény- és kifejezésformák, mint tudjuk, mindig primitívebbek vagy „infantilisek" a már elért érettebb fejlődési stádiumokkal összehasonlítva. Tapasztalhatjuk nap mint nap e tézis igazságát.
Mit vár az egyén hazájától, milyen országot látna szívesen? Csakis egy fejlődő, progresszív országot. Definiálási kényszerbe kerültem, de én is egyszerűsítek a válaszban.
Progresszív az az ország, melyben az ország GDP-je időben folyamatosan, (de nem rendre, ahogy a matematikában mondják) bővül, ezt kiegészítem számomra nem elhanyagolható feltételekkel: az emberi jogokat, a demokrácia játékszabályait, az írott, sok esetben az íratlan törvényeket – úgy fent, mint lent – tiszteletben tartják.
Ahol az egyén, munkája gyümölcseként, képes fenntartani családját, képes valós érdekeit felismerni, azt kifejezni. Ez a tudatos, önmaga felelősségét átlátó, önmaga életét érdemileg befolyásolni képes, az általánosan elfogadott emberi normáknak megfelelő döntéseit vállaló honpolgár által választott képviselők tevékenységének eredményeképpen, rövid, közép és hosszútávon az adott állam polgárainak egészére érvényes, hogy ma jobban élnek, mint tegnap, illetve holnap jobban fognak élni, mint ma.
Ez a javuló oktatási és egészségügyi ellátásban, az egyén bővülő szellemi tevékenységében, bővülő fogyasztásában, foglalkoztatásban nyilvánul meg. Másképpen az (állam)polgárok összességének életminősége, élettartama, és életkilátása, és nem utolsó sorban; hangulata trendjét illetően az időben fokozatosan és folyamatosan javul.
Ennek megértése, megértetése, ennek elfogadása, elfogadtatása társadalmi kérdés, megértése, elfogadása a legtisztább progresszív gondolat e házon belül. Széleskörű megértetése, elfogadtatása e házon kívül: egyértelműen politikai fellépés.
Mi van, ha egy társadalom tartósan regresszív állapotba kerül, ahogyan hazánkban is történt? Ez a „kerül” egy rossz szó, mert azt feltételezi, hogy valami véletlen, sorstragédia miatt, önhibáján, vezetőinek hibáján kívül került oda. De ez, mint tudjuk, láttuk, látjuk: nem így van. Elsősorban saját hibájából – habár egy hazának nem lehetnek hibái. Vezetőinek, állampolgárainak igen. Van is bőven. Tehát napjainkban a saját válsággal sújtott országra rázuhant a világgazdaság soha nem látott méretű, átfogó krízise. Amilyen felgyorsult és globalizálódott a világ, ahhoz képest ez elég lassan történt.
A tartós gazdasági, és ehhez sajnálatosan párosuló szellemi visszaesés ebben az esetben is frusztrációt, majd regresszív reakciók tömeges megjelenését váltotta ki. Ez a visszaesés elfeledettnek, áhított gondolatoknak, regresszív válasznak ad megfelelő táptalajt.
A rasszizmus, a homofóbia magasra szökött. Kiváltó okot könnyű találni. A korábban bővülő, majd szűkülő gazdaság felelőtlenül szétosztott, majd csökkenő forrásai rávilágítottak a leszakadók népes táborára. Ráadásul ezeknek a leszakadóknak jelentős része „idegen”, mert cigány. A hosszú távon megoldatlan társadalmi kérdések természetesen megszülik a rossz válaszokat, az agressziót. Erre ezernyi hétköznapi példa kínálkozik, ennek igazolására ki-ki saját tapasztalatára is támaszkodhat. Ez igaz fejlettebb, kiegyensúlyozottabb társadalmakra is; például Spanyolországban a prosperitásban áldott és fogadott vendégmunkások ellenséggé váltak a válság hatására és relatíve gyorsan ütötte fel a fejét az idegengyűlölet. Nagy felelőssége van a populizmus nyelvén szólóknak, mert az egyértelműen a frusztráltaknak szól és szó szerint, tálcán kínálja a visszalépést jelentő gondolatokat, reakciókat. (lásd: Magyar Gárda, tótozás, cigányozás, zsidózás, a „Szomorú vasárnap” országa, a sírva vigadás országa.)
A probléma veszélyes: a gazdasági regresszió a polgárok regrediálását okozza és viszont, ez egy spirál mentén lefelé haladó együttes mozgást eredményez. Rossz válaszok születnek társadalmi kérdések megoldását illetően, gazdaságilag, erkölcsileg, szociálisan szinte minden téren.
Az egyik regresszió szüli a másikat. Egy regrediált társadalomban, egy regrediált gazdaságban nehéz prosperáláshoz elengedhetetlenül szükséges lépéseket megvitatni, elfogadtatni.
Sajnos még a fejlett társadalmak sem képesek teljes lefedettséget biztosítani, vagyis azt, hogy a polgáraik összessége tudatos aktorrá váljon és ne függő bábbá. A konzumálló konzum-világ nem teszi lehetővé szabadság adta felelősség tudatos vállalását, mert a tömegek megelégszenek azzal, ha a „munkát-kenyeret” helyett a „kenyeret és cirkuszt” kapják. A többségnek marad a hamburger és a szappanopera, a pláza, meg az internet virtuális világa.
Ez egy regrediáló országban még nagyobb probléma, mint máshol. Nem beszélve arról, hogy egy fejlett, prosperáló országban nagyobb a lehetőség a független gondolkodásra, jobban viselhetők a felvállalt felelősség terhei, lehetőség van a beszűkítő körből a tudatos kilépésre.
Összegzésképpen a véleményem, hogy a szabadkőműves nem vetheti el a progressziót, mert ennek következményei vannak; hiányzunk, mint mértékadó értékadók. Hatásunk csekély, de a nagyobb baj, hogy a lehetőségeinket sem térképeztük fel az elmúlt húsz évben, mintha nem is akarnánk hatni a külvilágra. Elérkezett az ideje felmérni a szabadkőműves alkotmány keretei között elvégezhető munkát. Majd ennek megfelelően kell munkálkodnunk a társadalmat érintő általános kérdések megválaszolásán, egy szabadkőműves hagyomány szerint vállalható igazságosabb jövő kialakításán. Ennek eredménye az országon belüli valós szellemi, erkölcsi, gazdasági előrehaladás, fejlődés kell legyen.
Végezetül egy mese jut eszembe: ismeritek, hogy a rossz patkolás miatt a ló megbotlik, majd legvégül a háború is elveszik a trehány módon bevert patkószeg miatt.
Ne hagyjuk a progressziót veszni a céhből, mert annak elhagyása olyan hatással van/lesz, mint egy rosszul bevert patkószegnek. Tehát ezt gondolom a progresszió kiiktatásáról a szabadkőművességből, egy élenjárónak vélt szellemi műhelyből. Mert mi más értelme lenne munkánknak, mint hogy élenjáró szellemi műhely legyünk. Befelé is, kifelé is.