? Sas Páholy - Rajzolatok
< előző következő >
© saspaholy.hu

Kimondva is kimondatlanul

M. D. 2007

Ady Endre: Menekülés az Úrhoz (részlet)

Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
(...)
Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégiscsak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Urnak.
Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Kedves Barátaim! A lírai indítás után engedjétek meg, hogy pár percig száraz elméletekkel untassalak benneteket. A jóindulatot előre is megköszönöm.

A világ és az ember együttes létezésének kulcskérdése: mit tehetek meg ebben a világban? Mi múlik csak rajtam? Mire elég saját akaratom? Tudok-e választani a lehetőségeim között? Szabadon választok-e?

Próbáljuk meg áttekinteni nagy vonalakban, hogy a szabadság, illetve a meghatározottság, miként jelenik meg más-más korokban; hol vallási, hol tudományos köntösben.

A szabad akarat állítólag az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy választani tudjunk különböző fizikailag lehetséges cselekedetek közt. Miután a fizikailag lehetséges cselekedetek különböző oksági hatások révén más és más jövőbeli tényeket idézhetnek elő, a szabad akarat fogalmát úgy is értelmezhetjük mint a cselekvő azon képességét, hogy bizonyos jövőbeli tényeket döntésével befolyásoljon.

S mivel a tények teszik a propozíciókat igazzá, úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabad akarat az a képesség, hogy valaki választásai révén bizonyos propozíciókat igazzá tegyen. Az, hogy a szabad akarat fogalmát a propozíciók segítségével határozzuk meg, különösen nagy jelentőségre tesz szert a fatalizmus problémájának tárgyalásakor.

Mit jelent például az, hogy a szabadságomban áll, hogy most kinyissam az ablakot? Azt, hogy amennyiben úgy döntök, most felállhatok és kinyithatom az ablakot. Ezzel elősegítem, hogy megvalósuljon egy tény: az, hogy egy bizonyos időpontban az ablak nyitva van. És igazzá teszem azt a propozíciót, hogy „(ekkor és ekkor) az ablak nyitva van”.

Ha viszont úgy döntök, hogy nem nyitom ki az ablakot, akkor ezzel egy másik tény megvalósulását segítem elő, és ezzel egy másik propozíciót teszek igazzá, nevezetesen azt, hogy „(ekkor és ekkor) az ablak csukva van”. A fatalizmus mármost az a metafizikai elképzelés, amely szerint logikai képtelenség, hogy valaki döntése és cselekedete segítségével igazzá tehessen egy propozíciót.

A szabad akarat meghatározása szerint: Ha valaki rendelkezik a szabad akarat képességével, akkor cselekedhetne másképp is, mint ahogyan valójában cselekszik. Ámde:

1) Senki sem befolyásolhat cselekedeteivel múltbeli tényeket.
2) Senki sem befolyásolhatja cselekedeteivel a természeti törvényeket.
3) Ha a világban determinisztikus természeti törvények uralkodnak, akkor a világ állapota egy múltbeli időpontban egyértelműen meghatározza a világ teljes állapotát bármely későbbi időpontban, beleértve azt is, hogy valaki most mit tesz.
4) Ezért, ha valaki másképp cselekedne, mint ahogyan cselekszik, akkor cselekedetével vagy a világ korábbi állapotát, vagy a természeti törvényeket befolyásolná.

Tehát: Senki sem cselekedhetett volna másképp, mint ahogyan cselekedett.

Összefoglalva: miután lehetetlenség megváltoztatni a múltat és a természeti törvényeket, és a determinizmus tézise szerint, ha bizonyos múltbeli állapotok és természeti törvények fennállnak, akkor ezek egyértelműen meghatározzák a világ minden jövőbeli állapotát, senki sem cselekedhet másképp, mint ahogyan cselekszik.

Amennyiben tehát a világ determinisztikus, lehetetlen másképp cselekednünk, mint ahogyan valójában cselekszünk; tehát nem rendelkezünk a szabad akarat képességével.

Kedves Barátaim!

Itt az ideje, hogy megkezdjük időutazásunkat!

Kr. u. 409-ben Rómába érkezett egy Pelagius nevű brit szerzetes, aki nagyon fontosnak tartotta a világ romlottságától tartózkodó tiszta, szent életet. Pelagius elvetette az eredendő bűn tanát, s azt tanította, hogy a bűn teljesen akaratlagos és egyéni dolog; az ember lelke és teste is jó (mint Isten minden teremtménye); s csupán abban különbözünk Ádámtól, hogy sok rossz példa van előttünk – azonban le tudjuk győzni a bűnt, szabadon választhatunk jó és rossz között, meghatározva ezzel sorsunkat.

Pelagius átesett a ló túlsó oldalára, amikor a kegyelmet nem tartotta szükségesnek az üdvösséghez, Ágoston viszont a következőket tanította:

1) Isten olyannak teremtette az embert, hogy elkerülheti a bűnt és a halált;
2) az ember visszaélt a szabadságával, és szándékosan engedetlen volt Istennel szemben, ezért többé nem kerülheti el a bűnt és a halált;
3) akarata vétkező akarattá vált; Ádámban mindenki vétkezett és bűnössé lett;
4) üdvösségünk keresztség (a gyermekkeresztséget is beleértve) és kegyelem által van.

Ágoston érvelése logikusan bontakozott ki az üdvösség biztosításának igényéből és a Pelagiussal való vitából az alábbi módon:

1) Isten teljesen szuverén; ő okoz mindent; senki sem állhat ellen akaratának.
2) A velejéig romlott, elbukott ember akarata teljesen erőtlen Istennel szemben és őmellette.
3) Csak az üdvözül, akinek akaratát Isten ellenállhatatlan kegyelme megtérésre indítja.
4) Akit Isten üdvözíteni akar, az sosem veszhet el, mert ő indítja erre akaratát, és Isten nem változhat meg.
5) Ha Krisztus mindenkiért meghalt volna, mindenki üdvözülne.
6) Azonban nem mindenki üdvözül.
7) Ennek nyilván az az oka, hogy Isten egyeseket (előre meghatározott számú embert) kiválasztott az üdvösségre.
8) Mivel ő nem változhat, öröktől fogva ki kellett választania őket.
9) Így bármely ember megtérésére az egyéni predesztináció az egyetlen logikus magyarázat.

Kedves Barátaim!

Szíves engedelmetekkel ugranék egy ezredévet az időben, hogy bemutathassam témám újabb főszereplőit.

A világ egyenlő az esetlegességgel, állította a görög atomizmus, és a véletlen kulcsfontosságú elképzelése volt a sztoikus filozófiának is. A véletlen nem a még nem ismert okú történés vagy cselekvés, hanem az egyén számára be nem látható meghatározottság. A véletlen az alapja a „reneszánsz öntudatnak”, mivel az egyedi és megismételhetetlen ember egyedítő tényezője a véletlen.

A véletlen ilyetén felfogása az arisztoteliánus filozófiától sem idegen (a szubsztanciát az akcidensek egyedítik) és ez az a kapcsolódási pont, amely a reneszánsz időszakában az atomizmus asszimilációját és ezzel a véletlen új felfogását lehetővé tetette. Azt a felfogást, hogy a véletlen a világ alapvető rendező elve, és minden a világ rendezettségére vonatkozó elképzelés, emberi alkotás. Az adott metaforarendszer keretein belül minden emberi alkotás, igazság. A világ szerkezetére, a világban uralkodó törvényekre vonatkozó elképzelések az emberi alkotóerő eredményei.

A véletlennel mint a világ alapvető princípiumával szemben a rendezettség kimutatására, törvények alkotására történő metafizikus törekvést az magyarázza, hogy az ember feldolgozó apparátusa, az elme számára a feldolgozhatóság útja a struktúra. A véletlen egyeduralkodó, általános és mindenre kiterjedő mivoltának tudatosulásával világosan felismerhetővé vált és új jelentést kapott az ember létének esetleges, efemer jellege. A véletlen az emberi lét és létezés feltétele, az ember ember mivoltának, öntudatának alapja. A reneszánsz „életigenlése” a véletlennel való szembenézni tudás.

A véletlent saját jogaiba visszaemelő gondolkodás az egyén számára a cselekvő, alkotó élet vagy a misztika felé fordulás alternatíváját kínálta. A véletlen egyetemességének elismerése a civilizatórikus tevékenységek szférájában, az egyéni boldogulásra, karrierre törekvést, a „kapitalizmus szellemét” hívta életre.

Ismeretelméleti szempontból a reformáció szabad akaratról vallott nézetei kiemelkedően fontosak. A szabad akarattal kapcsolatos humanista álláspontot Lorenzo Valla fogalmazta meg: „Isten előretudása ellentétben van-e a szabad akarattal? (...) Mivel az ember előretudása nem oka annak, hogy valami bekövetkezzék, ugyanígy Isten előretudása sem (…) érvényben van az előretudás (Istené), de megmarad az akarat szabadsága is.”

Valla érvei Szent Ágoston érvein alapultak. „Ha tehát nincs abban semmi ellentmondás, hogy te a magad előzetes tudásával láttad, amit a másik saját akaratával tenni fog, akkor Isten sem kényszerít senkit a vétekre, mégis előre tudja, kik fognak saját akaratuk révén vétkezni. Miért nem igazságos hát, ha megbünteti azt, aminek bekövetkeztét nem kényszerítette ki, ámbár előre tudta? (...) Isten sem kényszeríti ki előre tudásával annak meglétét, ami be fog következni. (…) Isten is mindent előre tud aminek ő az oka, de nem mindennek ő az oka, amit előre tud. Ha pedig nem ő az oka a rossznak, akkor igazságos bíró.”

Kálvin kegyelemről szóló tanítása a szuverén Istent, a világ állandóan munkálkodó kormányzójaként mutatta be, aki mind a teremtett világgal, mind legfőbb teremtményével az emberrel szemben kegyelmet gyakorol.

Az ember és a világ viszonyára vonatkozik az egyetemes (általános) kegyelem, a különös kegyelem az ember túlvilági sorsát szabályozza.

Az általános kegyelem útján Isten szabad cselekvési lehetőséget ad az embernek a földi életben. A túlvilágot illetően Isten már eleve döntött a kettős kegyelemtan (predesztináció) értelmében.

Szent Ágoston már megfogalmazta a kegyelmi kiválasztás (electio) tanát, de a kárhozatra ítéltetésről (reprobatio) nem szólt.

A tan Kálvin megfogalmazásában: „Eleve elrendelésnek hívjuk Istennek azt az örök elhatározását, mellyel önmagában elhatározta, hogy mi legyen minden egyes ember sorsa. Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendel el Isten kezdettől fogva. Így tehát aszerint, hogy ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett-e, azt mondjuk, hogy az életre, vagy a halálra van elrendelve.”

Kálvinnál szó sincs szkepticizmusról, relativizmusról, csak a földi életbeli szabadság és Isten megváltoztathatatlan predesztinációja van jelen biztos, szilárd és megfellebbezhetetlen alapjaként a hitnek. A végzetet kifürkészni lehetetlen, túlvilági sors olyan, amilyen, a földi életben kell boldogulni. Kálvin szerint a földi életbeli szabad akaratért a túlvilágon a teljes determináltsággal kell fizetni.

„Amikor Istennek előretudást tulajdonítunk, ezzel azt jelezzük, hogy mindig is a szeme előtt volt minden, és marad is örökké; hogy az ő tudása számára nincs jövő vagy múlt, hanem minden jelen, mégpedig úgy, hogy nemcsak képzeletében lát, (...) hanem mintha előtte volna minden, úgy látja és szemléli a dolgokat. S ez az előre tudás kiterjed az egész világegyetemre és minden teremtményére.” – E szavakkal felelt meg Kálvin az isteni előrelátást megkérdőjelezőknek, illetve az előretudást a predesztinációval összekeverőknek.

Kálvin a kettős kegyelemtannal a korlátlan szabad akarat mellett foglalt állást, ezzel ideológiai támogatást nyújtott a megnövekedett ön- és éntudattól áthatott humanistáknak.

Kedves Barátaim!

Eddig abból indultunk ki, hogy miként működik Isten és ember viszonylatában a szabadság és meghatározottság.

Azonban nem lehetünk annyira önhittek, hogy azt a színteret, ahol a színjáték lezajlik, ne vizsgáljuk meg, ne kérdezzünk rá, miként működik, miként befolyásol minket választásainkban és döntéseinkben a körülmények mérhetetlenül bonyolult világa, illetve maga e világ melyik szabályrendszert igazolja vissza.

„A sors iróniája, hogy a filozófiai realizmus éppen akkor rendült meg alapjaiban, amikor a keresztény realizmus és materializmus a 19. században befolyása csúcsára érkezett.” – állítja William DeArteaga, napjaink egyik jelentős teológusa „az idealista világegyetem” felfedezéséről.

A kopernikuszi elv, miszerint a világ megértésében soha ne tételezzük fel előre kitüntetett szerepünket, 500 éve megkérdőjelezte az isteni beavatkozás elsődlegességét valló világképet. A tudományos felfedezések sora, a Jupiter holdjait felfedező Galilei teleszkópjától kezdve a Newton gravitációs törvényeit szemléltető almán át Galvaninak az elektromos áram létét bizonyító rugdalózó döglött békájáig, mind azt a nézetet erősítették, hogy a világ megértéséhez nincs szükség külső, ellenőrizhetetlen (szellemi, természetfeletti) tényezőkre, elegendő, ha a megismerés által egyre több és pontosabb törvényszerűséget sikerül megragadni.

A váratlan rést a kvantumfizika forradalma ütötte a 20. század elején. A fény tulajdonságainak a vizsgálata során kiderült, hogy a különböző módszerekkel végzett kísérletekben a fény egyszer hullám-, máskor pedig részecsketermészetűnek mutatkozik. Az új tudomány egyik alaptétele ennek nyomán az lett, hogy az anyag különböző körülmények között teljesen más természetet mutathat. A körülményeket pedig nemcsak objektív tényezők, hanem maga a megfigyelés ténye is befolyásolja.

Az idealista világegyetem újabb bizonyítéka bukkant fel akkor, amikor kiderült, hogy az anyag elemi tulajdonságai egyáltalán nem olyan stabilak, mint ahogy az a Dalton-féle atomelméletben látszott. Nem elég, hogy az atomokról bebizonyosodott: egyáltalán nem oszthatatlan építőkockák, hanem maguk is kisebb és még kisebb alkotóelemekből állnak, ráadásul ezek az elemi részecskék a radioaktív bomlás során teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlan módon távoznak az anyagból.

A kiszámíthatatlanság következtében – amint azt Erwin Schrödinger osztrák kutató kimutatta – egy elemi részecskéről, elektronról lehetetlen megmondani, hogy pontosan hol van, és milyen tulajdonságokkal rendelkezik. A legtöbb, ami tudható róla, hogy adott valószínűséggel körülbelül merre található.

„Az utókor csak három dologra fog emlékezni a 20. századi tudományból: a relativitáselméletre, a kvantummechanikára és a káoszelméletre” – írja magyarul is megjelent A káosz című művében James Gleick.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású tudományos forradalmáról számos tudós úgy véli, hogy megadta a kegyelemdöfést a materialista világképnek: „A relativitáselmélet végzett az abszolút tér és idő newtoni illúziójával, a kvantumelmélet az ellenőrizhető mérési folyamat szintén newtoni álmával, a káosz pedig leszámolt a determinisztikus jóslat lehetőségének laplace-i képzetével” – állítja Joseph Ford fizikus Mi a káosz? címmel megjelent könyvében. A 19. század kezdetén Pierre-Simon Laplace francia csillagász még magabiztosan állította, hogy ha pontosan ismerné egy adott pillanatban a világegyetem állapotát és a viselkedését szabályozó törvényeket, bármilyen eseményt előre meg tudna jósolni. A káoszelmélet bebizonyította: tévedett.

Miből indult ki ez az új elmélet? Abból a felismerésből, hogy a világban a kiszámítható folyamatok mellett, azokkal egy időben mindenütt felbukkan a rendezetlenség, a káosz. Egy időjárási példával félig komolyan, félig tréfásan „pillangó-hatásnak” elnevezett jelenség jól érzékelteti ezt. Eszerint, ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt, mondjuk Pekingben, akkor abból esetleg egy hónap múlva New Yorkban hatalmas tornádó támadhat.

Míg a kvantumfizika szabad szemmel nem látható dolgok vizsgálatából vonta le forradalmi következtetéseit, a káoszelmélet sokkal prózaibb dolgokat vizsgál. Tudósok elmélyülten szemlélik a pohár tiszta vízbe hullajtott tintacseppek kavargását, az asztalra kiszórt golyók pattogását, vagy éppen a hókristályok leheletfinom mintázatát. Azt tapasztalják, hogy bármilyen pontosan ismerik is a kiinduló feltételeket a vizsgálat kezdetekor, mégsem lehetnek biztosak annak eredményében: nincs a biliárdasztalon két azonos állás, vagy a hasonló hópihék között nem találnak két egyformát. Mások a laboratóriumok szűk világából kilépve még hétköznapibb dolgokat vizsgálnak: hogyan alakul egy nagyvárosi főútvonalon a reggeli csúcsforgalomban az autók eloszlása, vagy egy adott időszakban a tőzsdei részvények árfolyama.

A káosz vizsgálói látszólag ártatlan kérdéseket tesznek fel. Egy híres példájában Lewis Richardson azt tudakolta, hogy milyen hosszú Anglia partvonala. A választ azonban – bármilyen meglepő – egy lexikon sem tartalmazza. Richardson megmagyarázta, hogy miért: az eredmény ugyanis a mérőrúd hosszától függ. Ha egy tízméteres rúddal látunk neki a mérésnek, más eredményt kapunk, mintha egy tízcentissel dolgozunk. A rövidebb pálca belefér olyan apróbb mélyedésekbe is, amelyekbe a hosszabb nem, így a mérőrúd megkurtításával egyre hosszabbnak bizonyul a partvonal – és ez az érték a végtelen felé tart.

Kedves Barátaim!

Nem szeretem untatni a hallgatóságomat, de jól látható, hogyan kerül át a hangsúly az egyén választásáról a világ, mint a választások színtere, értelmezéséhez.

S ahogy elődeink rájöttek arra, hogy a Föld nem a világ középpontja, hanem csak a Világegyetem része, úgy értjük meg mi is, hogy választásaink is csak e tér értelmezésével válnak érthetővé, ezen hatalmas térben zajló akciók csupán.

A megismerés persze nem állna meg etikai töltet nélkül. Bertold Brecht, aki a legkevésbé sem volt vallásos, azt írja valahol: „Jónak kell lennünk – csak néha a körülmények nem engedik.”

A mi feladatunk kedves barátaim, hogy e körülményeket a készen kapott térben szabad vagy determinált választásainkkal a lehető legjobbá alakítsuk – mások és magunk számára egyaránt. Hittel és rációval, kimondva is kimondatlanul.