Sas Páholy
A Magyarországi Jánosrendi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt dolgozó Sas № 05 Páholy honlapja
A Magyarországi Jánosrendi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt dolgozó Sas № 05 Páholy honlapja
Az első János-rendi szabadkőműves-főhatóság, az angol nagypáholy 1717-es londoni, valamint a magyarországi Sas páholy 1911-es budapesti megalakulása óta mindig szeretettel és támogatással fogadtuk azon érdeklődőket, akik elkötelezettek környezetük jobbá tétele és a saját személyes fejlődésük iránt.
Közösségünk alapelve a tolerancia, az egymástól olykor gyökeresen különböző vallási és politikai nézetek elfogadása. A vallási és politikai témák kizárása köreinkből azt a célt szolgálja, hogy a különbözőségek ne vessenek árnyékot és ne gátolják a közös feladataink megvalósítását.
Minden tagunk hisz egy felső iránymutatásban, követi hazánk törvényeit, tiszteli a múlt értékeit, folytatja elődeink fejlesztő tevékenységét, valamint tehetsége szerint támogatja azon embertársainkat, akik erre rászorulnak.
A fent felsoroltak tanúbizonysága és biztos mércéje az általunk kívánt kultúra meglétének, és ezt várjuk el mindazoktól, akikkel kapcsolatba kerülünk!
Megújult honlapunk célja megismertetni az érdeklődőkkel a János-rendi szabadkőművesség szellemiségét, és bepillantást engedni abba a munkába, amelyet a világ zajától távol, csöndes kalapácsütések segítségével végzünk nap mint nap.
Tisztelettel,
a Sas Páholy főmestere
A szabadkőművesség egy zárt, beavatások láncolatára épülő, jó hírű és szabad férfiakból álló testvéri közösség. Sajátos erkölcsi rendszer, amely szimbólumokban és allegóriákban fejezi ki önmagát.
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1990-ben megfogalmazott irányelvei szerint „(...) a Kőművesség felavatáson alapuló, hagyományos, ezoterikus intézmény. Jó hírű, szabad férfiak egyesülése, tekintet nélkül azok hitére, nemzeti hovatartozására, fajára vagy politikai pártállására, akik egymást testvérnek tekintik, és kötelességüknek érzik, hogy embertársaikkal szemben is hasonlóképpen cselekedjenek.” – Az Angol Egyesült Nagypáholy internetes honlapja ekként fogalmaz: „A szabadkőművesség férfiak morális és spirituális értékeken alapuló társasága. Tagjai a szervezet tanítását a rituálén keresztül tanulják meg. Ez a rituálé ősi formákat követ, s a kőfaragók öltözékét és szerszámait használja fel allegorikus vezérfonal gyanánt”.
A „jó hírű” a feddhetetlenségre vonatkozik, azaz azon tulajdonságokra, amelyek a jelöltet méltóvá és alkalmassá teszik arra, hogy a szabadkőművesek testvérükké fogadják. A „szabad” jelző történelmi eredetű, és arra utal, hogy a hajdani kőművesek nem voltak részei a feudális hűbéri láncnak.
Mint fentebb említettük, a szabadkőművesség beavatásokra épülő intézmény, azaz a szabadkőművesek közé fölvételt nyert jelölt először egy ünnepélyes, emelkedett, ősi hagyományokon alapuló szertartáson találkozik a testvéreivel, és a későbbiek folyamán ugyancsak hasonló jellegű alkalmakon juthat magasabb fokokra. Az első fok, amely a szabadkőművességhez való csatlakozásakor elnyerhető, az inasfok, ezt követi a legény- és a mesterfok. Ezen három fokozatot szokás szimbolikus fokoknak nevezni.
A szabadkőművesség a világ legrégebbi, ma is működő, beavatáson alapuló testvéri közössége. A beavatás lexikális értelemben véve azt az ünnepélyes, szertartásos eseményt jelöli, melynek alkalmával a jelölt egy zárt, diszkrét társaság tagja lesz, illetve ha már tag volt, akkor egy újabb hasonló jellegű szertartás során „magasabb fokra kerül”, ami azt jelenti, hogy a közösség érdemesnek tartja a birtokában lévő és magáénak vallott bölcseleti tudás mélyebb megismerésére. (Ezen a helyen kell felhívnunk a figyelmet az ezoterikus szó azon eredeti jelentésére, mely olyan tudásra vonatkozik, amit beavatás után, zárt közösségben adnak tovább, azaz kifelé nem közölhető.) Valójában azonban senki sem egyetlen alkalomtól válik beavatottá, ez az ünnepélyes esemény csupán egy állomást jelöl, a beavatás ellenben egy hosszú folyamat, ahol a közösség támogatására és az egyén önépítésére, tudásszomjára, jó értelemben vett céltudatosságára egyaránt szükség van.
Mint fentebb említettük, a szabadkőművesség beavatásokra épülő intézmény, azaz a szabadkőművesek közé fölvételt nyert jelölt először egy ünnepélyes, emelkedett, ősi hagyományokon alapuló szertartáson találkozik a testvéreivel, és a későbbiek folyamán ugyancsak hasonló jellegű alkalmakon juthat magasabb fokokra. Az első fok, amely a szabadkőművességhez való csatlakozásakor elnyerhető, az inasfok, ezt követi a legény- és a mesterfok. Ezen három fokozatot szokás szimbolikus fokoknak nevezni.
Fontos leszögezni, hogy a szabadkőművesség nem vallás, és még csak nem is valláspótlék. Annak ellenére nem, hogy a szabadkőművességnek vannak szertartásai, rituáléja és szimbólumrendszere, a szabadkőművesnek pedig van hite; és annak ellenére sem vallás, hogy a szabadkőművesség olyan elvek és gyakorlatok rendszeréből áll, amelyek bizonyos értelemben magyarázatot próbálnak adni az élet nagy kérdéseire, illetve rávilágítani az emberi lét értelmére és céljaira. A vallásokhoz hasonlóan a szabadkőművességet is morális eszmék és értékek vezérlik, ám a fenti elvek és gyakorlatok nem valamiféle követendő dogmákban nyilvánulnak meg, hanem a szimbolikában és a rájuk épülő allegóriákban. A vallás teológiai kérdés, Isten létének elfogadása ellenben hit kérdése. A szabadkőművesség ezt a hitet várja el tagjaitól, a teológiai kérdések megvitatását azonban szigorúan tiltja: a páholyokon belül nincs helye a vallási vitáknak.
A szabadkőművesség tehát nem egyes emberek természetfeletti hatalmakban való hitét emeli közösségi hitté, hanem olyan embereket kovácsol – beavatás útján – közösséggé, akik hisznek e természetfeletti hatalmak létezésében, ám hogy milyen módon, azt ki-ki a saját vallása szerint teszi. Ebből eredően, mivel minden vallási felekezet felé nyitott, a szabadkőművesség önmaga nem definiálható vallásként. Hasonlóképpen se dogmarendszere, se teológiája nincsen, nem keres megtérni vágyókat, és nem kínál üdvözülést.
A szabadkőművesség nem firtatja sem tagjainak, sem a hozzá jelentkezőknek a vallási-felekezeti hovatartozását. A tagság egyetlen követelménye e téren az Istenbe vetett hit, ám hogy azt ki miként nevezi és milyen vallás szerint hiszi, annak taglalása nem tartozik a szabadkőművesség keretei közé. Sőt: vallási és teológiai kérdések felvetése, azok megvitatása a szabadkőműves-páholyokban szigorúan tilos. Istent a szabadkőműves beszédmódban és rituálékban a Világegyetem Nagy Építőmesterének nevezik.
A vallási kérdésekhez hasonlóan a politikai kérdések taglalása is szigorúan tilos a páholyokban. A szabadkőművesség továbbá nem tekinti feladatának aktuális társadalmi kérdések megoldását sem. Ugyanakkor támogatja emberbaráti, segítő intézmények működését, illetve az ilyen jellegű programokat, mi több, maga is aktívan jótékonykodik.
A szabadkőművesség (mint megannyi más archaikus intézmény) nem fogad nőket tagjai sorába. Mindazonáltal a nőket tiszteli és igen nagyra becsüli; a szabadkőművesek a bármely testvérük által megjelölt női hozzátartozót nővérükké fogadják. A „nővér” tehát a szabadkőművesi szóhasználatban női hozzátartozót jelent.
Minden szabadkőműves első számú kötelezettsége az, hogy teljesítse kötelességeit a családja, a szabadkőműves testvérei, az embertársai és a hazája iránt – ennek szellemében és az ezt alátámasztó erkölcsi normák szerint élje életét s végezze napi munkáját; legfőképpen azonban folyamatosan törekedjen arra, hogy önmagát jobb emberré tegye.
Noha gyakran aggatják rá ezt a hangzatos kifejezést, a szabadkőművesség nem titkos társaság. Célszerűbb inkább olyan zárt, diszkrét közösségnek tekinteni, mely közösség működésének egyes lényegi elemei és az azokkal kapcsolatos információk kizárólag a tagság számára ismertek. Más dolgok (így pl. története, elérhetősége, elvei) azonban nyilvánosak.
Ugyan a kifejezés szoros, lexikális értelmében véve nem titkos társaság. A szabadkőművességnek a beavatáson alapuló, zárt közösségek jellegéből adódóan vannak titkai. Ezen titkok egyrészt az olyan információk történelmileg indokolt védelmét jelentik, mint pl. az élő tagok névsora, egymás felismerésének módozatai és így tovább. Másrészt viszont a legnagyobb és egyben az egyetlen igazán elmondhatatlan titok a szabadkőműves lét, a szabadkőművesség átélésének mikéntje. Saját szabadkőműves mivoltát – amennyiben ezt így érzi jónak vagy szükségesnek – bárki elmondhatja a nem szabadkőműveseknek. Még életben lévő szabadkőműves testvéreinek kilétét ellenben azok kifejezett beleegyezése nélkül nem fedheti föl.
A szabadkőművesség legfelsőbb szuverén szervezeti eleme a Nagypáholy. Legalább három páholy alkothat egy Nagypáholyt. A Nagypáholy fennhatóságának területe általában megegyezik a számára otthont adó állam területével, azonban olyan eset is létezik, hogy valamely államban csak egy vagy két szabadkőműves-páholy működik, amelyek aztán valamely másik állam Nagypáholyának védelme alá helyezik magukat.
A Nagypáholy élén a határozott időre választott Nagymester áll, a Nagypáholy tisztikarát (vezetőségét) ugyancsak választják. „Nagypáholyt” bármely, magát „szabadkőművesnek" nevező közösség alapíthat, azonban ezeket az irreguláris szervezeteket a világ szabadkőművesei nem ismerik el regulárisnak. A szabadkőművesség szervezeti alapegysége a páholy. A nagypáholyi Alkotmány biztosította keretek között a páholy bizonyos autonómiát élvez: tisztviselőit, így vezetőjét, a Főmestert is saját tagjai közül határozott időre választja. Tagjai meghatározott időközönként egy speciálisan berendezett helyiségben – általában a nagypáholyházban – találkoznak.
Minden Nagypáholy szuverén, egymástól független szervezet, nemzetközi szabadkőműves központ és globális szabadkőműves felsőbb hatóság nem létezik. Éppen ezért nincs nemzeteket és országokat behálózó és átfogó szabadkőműves tevékenység, hiszen minden Nagypáholy a saját munkáját végzi, a saját illetőségi területén, a saját tradíciói és elvei alapján, a számára létező lehetőségek és körülmények között. A nemzetközi szabadkőműves-összeesküvésről szóló vádak nem igazak.
Mint ahogy nem igazak a nemzetellenes vádak sem. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1990-ben kibocsátott irányelvei között ezt olvashatjuk: „Minden tag kötelezettséget vállal arra, hogy engedelmeskedik azon ország törvényeinek, amelyben tartózkodik, vagy amelyik számára védelmet biztosít. A magyar szabadkőműves kötelessége ezen felül hazája szabadságának és függetlenségének védelme, valamint az, hogy legjobb tehetsége szerint járuljon hozzá a béke fenntartásához." A magyar szabadkőművesek igen sokat tettek hazájuk és nemzetük fölemelkedéséért.
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hazánk legrégebbi, ma is működő civil szervezete. Számos olyan ismert és neves személyiségről, akik a magyar szabadságért, függetlenségért, tudományért és kultúráért dolgoztak, tudjuk, hogy szabadkőművesek voltak – gondoljunk csak (a teljesség igénye nélkül) az első nemzeti könyvtárat és gyűjteményt létrehozó Széchényi Ferencre, a nyelvújító Kazinczyra, a keszthelyi Georgikont megalapító Festetich Györgyre, az olimpiai bajnok és építész Hajós Alfrédra, az 1848-as honvédtábornok Klapka Györgyre, a világhírű zeneszerző Liszt Ferencre, az író-muzeológus Móra Ferencre, Székely Mihály operaénekesre, és még lehetne sorolni.
Hasonló példákat találhatunk más nemzeteknél. A nemzetellenesség vádja különösen nevetségesnek mondható annak fényében, hogy egyes országokban (így például Angliában vagy Svédországban) a királyi család tagjaiból kerülnek ki az ottani Nagypáholyok vezetői.
A szabadkőművesség óvatosan, nagy gonddal válogat a jelentkezők között, éppen ezért a felvételi folyamat gyakran elhúzódik, a végleges döntés (amely gyakran elutasító) meghozatala nem megy egyik napról a másikra. Ennek azonban nem az az oka, hogy a szabadkőművesség valamiféle elitklub kívánna lenni, hanem az, hogy a jelentkezők között szellemi, spirituális és intellektuális kvalitások alapján szelektál. A szabadkőművesek testvérnek tekintik egymást (mint ahogy lényegében valamennyi embertársukat a testvérüknek vallják), éppen ezért ha valaki bajba jut, azonnal a segítségére sietnek. Ugyanakkor egyik szabadkőműves sem használhatja fel tagságát sem társadalmi előmenetele során, sem arra, hogy ezáltal valamiféle különleges elbánásban részesüljön.
A szabadkőművesség a hajdani kőfaragók szerszámait és öltözékét használja föl rítusaiban allegória és vezérfonal gyanánt. A középkori kőművescéhek a hasonló felépítésű és jellegű ókori kőművesközösségekre eredeztethetők vissza. A kőművesek és a kőfaragók ugyanis már az ókori görögöknél és a rómaiaknál is zárt közösségeket alkottak. Ezen közösségek speciális rituális szertartásokat használtak pl. egy új tag fölvételénél. Zártságuk egyfelől a szakmai, építészeti titkok védelmét jelentette, másfelől ugyanakkor azon sajátosságából eredően, miszerint benne szimbiózisban találkozik az emberi akarat és az afeletti erő, illetve allegorikus értelemben akár a Teremtés folyamatával is rokonítható, az építészet már az emberi történelem kezdetétől fogva megkülönböztetett figyelemben részesült. A fentiekből kifolyólag az építészetben igen korán nagy szerep jutott a szimbolikának, továbbá azt is tudjuk egyes ősi leírásokból, hogy minden bizonnyal a kőfaragóké volt az első szakmai szerveződés.
A középkorban az építkezésről építkezésre vándorló kőművescéhek az építtető – olykor az egyház, olykor pedig egy-egy földesúr – védelmét élvezték. Ezen patrónusok közül kerültek ki azok a tiszteletbeli céhtagok, akik – nem építőmesterként – először nyertek felvételt ezekbe a céhekbe. A pontos eseménysor részleteiben nem ismert, és dokumentációk hiányában nem is valószínűsíthető, hogy pontosan megismerhető lesz, azonban jó eséllyel feltétezhetjük, hogy a 17. századi Angliában és Skóciában zajlott le az a folyamat, amely során a kőművescéhekben (az építőpáholyokban) olyan nagy számban jelentek meg a szakmájukat tekintve nem építészettel foglalkozó tagok, hogy végül ők kerültek többségbe. Innentől fogva mondhatjuk azt, hogy az addigi operatív kőművességet fölváltotta az ún. spekulatív szabadkőművesség. A társadalmi-gazdasági változások során a szakmai jellegű építőszervezetek megszűntek, a belőlük kinövő szabadkőműves-páholyok pedig onnantól fogva már nem építészettel, hanem filozófiai, morális és spirituális kérdésekkel foglalkoztak, úgy, hogy allegóriáikban és szimbolikájukban megőrizték a céhes eredetű kőműveshagyományokat.
Egyes vélekedések szerint a "szabad" megjelölés arra utal, hogy a kőművesek feudális és egyéb kötöttségektől mentesen vándorolhattak városról városra, országról országra aszerint, hogy mikor és hol kaptak munkát. Mások viszont úgy gondolják, hogy a "szabad" nem a kőművesekre, hanem az általuk megmunkált kőre vonatkozik, olyanformán, hogy "szabad kő"-nek nevezték azt, ami nem közvetlenül a kőbányából került a kőművesek kezei alá, hanem már átesett egy előzetes megmunkáláson, csiszoláson. Ez utóbbi magyarázat a modern szabadkőművesség számára allegóriaként is értelmezhető, hiszen a jelöltnek már a beavatása előtt is rendelkeznie kell bizonyos kvalitásokkal ahhoz, hogy szabadkőműves lehessen.
1717. június 24-én négy londoni páholy tagsága megalapította a világ első Nagypáholyát. Ezt a dátumot tekintjük a modern szabadkőművesség megjelenésének, mivel ekkor, illetve az ezt követő években alakultak ki a szabadkőművesség mai struktúrájának keretei. A szabadkőművesség innentől fogva villámgyorsan elterjedt előbb Európa, majd a többi kontinens számos országában.
A világ szabadkőművessége ugyanakkor nem egységes. Az első törésvonalak mindjárt a modern szabadkőművességnek a kontinensre való átterjedése után jelentkeztek. Angliában ugyanis akkor már fennálltak azok a keretek, amelyek között egy demokratikus ország működik, ezzel párhuzamosan pedig civil társadalomról beszélhetünk. Európa nagy részében viszont ugyanebben az időben abszolút monarchiákat találhatunk. Ilyen körülmények között érthető, hogy más kérdések foglalkoztattak egy angliai szabadkőműves-páholyt, mint mondjuk egy franciaországit, ahol a történelemben korábban nem tapasztalt módon találkozhatott először egymással polgár és nemes.
A fentiek az eredendő okai annak, hogy míg a tradicionális angolszász, reguláris szabadkőművességet már a 18. században is elsősorban a befelé fordultság és a spirituális érdeklődés jellemezte, és az ottani szabadkőműveseket leginkább bölcseleti és morális kérdések foglalkoztatták, addig a kontinens nagy részén a szabadkőműves-páholyokban szóba kerültek a társadalmi és politikai problémák, illetve azok megoldásának lehetőségei. Ezen felfogásbeli eltérés 1877-ben vezetett nyílt szakadáshoz, amikor is a Francia Nagyoriens kivette szertartásrendjéből a Világegyetem Nagy Építőmesterének megemlítését. Innentől kezdve szokás angolszász vagy reguláris, illetve latin vagy irreguláris rendszerű szabadkőművességet emlegetni.
1929-ben az Angol Egyesült Nagypáholy kiadta Basic Principlesként ismert alapelveit, ami tulajdonképpen azon jellemzők gyűjteménye, amelyek alapján egy reguláris nagypáholy egy másik szervezetet elismerhet szabályos, azaz reguláris szabadkőműves-nagypáholynak. Ennek legfontosabb kitételei: Nagypáholyt vagy egy másik Nagypáholy, vagy legalább három páholy alapíthat; a szabadkőműves tagság feltétele a hit a Világegyetem Nagy Építőmesterében; a Nagypáholy és a páholyok tagsága kizárólag férfiakból állhat; a páholyokon belül a vallási és a politikai kérdések megvitatása szigorúan tilos. Innentől fogva beszélhetünk reguláris és irreguláris szabadkőművességről. Az ezen elveket magukénak valló reguláris Nagypáholyok nem tartanak szabadkőművesi kapcsolatot a számtalan, magukat szabadkőművesnek valló, ám – ezen elvek elfogadása híján – reguláris elismertséggel nem rendelkező irreguláris szervezettel.
A hajdani Magyar Királyság területén elsősorban a Felvidéken találhatjuk meg az egykori kőművescéhek mesterjeleit. Egyes források szerint a legjelentősebb magyarországi építőpáholy Kassán dolgozott.
Az első modern szabadkőműves-páholy a korabeli Magyarországon Brassóban alakult meg, 1749-ben. Ezt gyorsan követte a többi. A páholyok többnyire latin vagy német nyelven, illetőleg német vagy lengyel (varsói) fennhatóság alatt működtek. Ebben az időben bécsi páholyokban is dolgoztak magyarok. Közülük különös jelentőségük van a Mária Terézia udvarában szolgáló úgynevezett testőríróknak, akik a katonai szolgálat teljesítésén túl a korabeli magyar irodalom művelői is voltak, egyúttal pedig a magyar felvilágosodás első jelentős alakjai. Ugyancsak Bécsben volt szabadkőműves Born Ignác magyar származású természettudós, akiről minden valószínűség szerint Mozart a Varázsfuvola Sarastro nagymesterét mintázta. De nem szűkölködtek a magyarországi páholyok sem emblematikus személyiségekben, olyanokban, akiknek szabadkőművesi tevékenysége egybeforrt a haza és a nemzet szolgálatával. A páholyok arisztokrata tagjai fontos országos intézményeket hoztak létre – múzeumot, könyvtárat, agráripari komplexumot –, a köznemesi és polgári származású szabadkőművesek közül pedig nem kevesen a magyar kultúrára gyakoroltak máig élő hatást. Ugyanerre az időre esik az egyetlen, igaz, rövid ideg élő sajátos magyar szabadkőműves irányzat, az úgynevezett Draskovics-rítus létrejötte is.
Mária Terézia osztrák császárnő, egyben magyar királynő, nem nézte jó szemmel a szabadkőműveseket, csupán férje érintettsége miatt nem tiltotta be őket. Fia és utóda, II. József igyekezett a szabadkőművességet a maga szolgálatába állítani, ennek megfelelően rendeletekkel szabályozta működését. A magyar szabadkőművesség szervezeti értelemben vett egésze soha, így már ekkor sem politizált, ennek ellenére 1795-ben I. Ferenc császár egész birodalmában, így Magyarországon is, betiltotta (alapvetően politikai okok miatt) a szabadkőművességet. Annak újraindulására – bár az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején történtek erre kísérletek – csak hét évtizeddel később került sor. Az 1848-as forradalom nemzetközi hírű vezéralakja, Kossuth Lajos egyébként emigrációja után egy amerikai páholyban nyert felvételt.
1861-ben, egyelőre illegálisan, de magyar nyelven dolgozó szabadkőműves-páholy alakult Pesten. Ez néhány hónap után megszűnt, ám léte jelentős lökést jelentett a magyarországi szabadkőművesség újraindítása felé. Az osztrákokkal történt kiegyezést, egyúttal az Osztrák–magyar Monarchia megalakulását követően 1868 februárjában a belügyminiszter engedélyt adott szabadkőműves-páholyok alapítására Magyarországon. (Érdekesség, hogy ezzel egy időben Ausztriában nem volt legális szabadkőművesség. Ennek az oka egy osztrák belügyi rendelet volt, miszerint a civil szervezeteknek lehetővé kellett tenniük azt, hogy a hatóságok belenézhessenek irataikba, vagy részt vehessenek üléseiken. Ez összeegyeztethetetlen a szabadkőművesség lényegével, így az osztrák testvérek Magyarországra, a határhoz közeli páholyokba jártak át dolgozni.) Az első legálisan alakult, Egység a hazában nevű magyarországi páholy 1869-ben megkapta az Angol Nagypáholy elismerését. Innentől fogva egymás után jöttek létre az angol, illetve a francia orientációjú magyarországi páholyok, ezek egyesüléséből alakult meg először 1870-ben az angolszász rendszerhez tartozó Jánosrendi Nagypáholy, egy évre rá pedig a latin rendszerű Magyar Nagyoriens.
1886-ban a világon addig egyedülálló módon a két különböző orientációhoz, illetve nagypáholyhoz tartozó magyarországi páholyok az ekkor létrejött Magyarországi Symbolikus Nagypáholy égisze alatt egyesültek. Innentől 1919-ig datálhatjuk a magyar szabadkőművesség virágkorát: ebben az időben több mint 100 páholyban mintegy 11 ezer szabadkőműves dolgozott, közöttük máig nemzetközi hírű tudósok, művészek, irodalmárok. A szabadkőművesség érezhető súllyal jelen volt a korabeli Magyarország társadalmában, és ez nem csupán az akkoriban szabadkőművesi közreműködéssel létrejött jótékonysági intézmények nagy számában mérhető, hanem jelentős hatást gyakorolt a kor szellemi miliőjére is. Fontos megjegyezni, hogy ez továbbra sem politikai aktivitást jelentett, hanem a szabadkőműves-páholyokra jellemző szellemiség kisugárzását a profán életre.
Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy egészen más minőségben dolgozott és működött, mint ma: mély törésvonalak szabdalták. Ennek egyik oldalán azok a páholyok álltak, amelyek a latin rendszer kvázi örököseként a társadalmi, sőt nem ritkán politikai ügyekbe való minél nagyobb beleszólást szorgalmazták, s a szabadkőművesség egyik legfontosabb feladatának a társadalom átalakítását tekintették. Közülük a legradikálisabb a nagyváradi László király és Bihar, valamint az 1908-ban alakult budapesti Martinovics páholy voltak – utóbbiból nőtt ki 1914-ben a Polgári Radikális Párt. Velük szemben az ún. nemzeti érzelmű, konzervatív gondolkodású páholyok álltak, mint például a Hungária, a Nemzeti páholy, vagy a miskolci Előre. A magyar szabadkőművesség többségét azonban azok alkották, akik nem óhajtottak ezek olykor nagyon is valós küzdelmébe belefolyni, egyszerűen a szabadkőműves alapelvek szerint csöndben, a világ zaját kizárva kívántak dolgozni kövük csiszolásán, önmaguk jobbításán. A Nagypáholy belső élete ugyanakkor a fenti törésvonalak mentén kialakult éles vitáktól volt hangos, és ez semmiképpen nem szolgált előnyére a magyar szabadkőművességnek.
A Tanácsköztársaság betiltotta a szabadkőművességet Magyarországon, és ez nem változott a Horthy-korszakban sem. 1945-ben a hatóságok újra engedélyezték a szabadkőműves-páholyok működését, az amerikai pátenssel ismét dolgozó Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak azonban ezúttal csak öt esztendő adatott meg: hiába Benedek Marcell Nagymester minden igyekezete és diplomáciai képessége, az államszocializmussal nem férhetett össze a szabadkőművesség erkölcsi rendje és gondolati szabadsága, 1950-ben megint csak a betiltás jutott osztályrészül a magyar szabadkőműveseknek.
Ez így maradt 1989-ig, amikor is a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy újraindulásakor az angolszász rendszerhez csatlakozott, egyúttal reguláris Nagypáhollyá vált, és ebbéli minőségében dolgozik mind a mai napig.
A Vadászkürt nevet viselő hajdani belvárosi szálloda száz évvel ezelőtt is igen patinás létesítménynek számított: 1817-ben nyitotta meg kapuit. A kétemeletes, hatvanszobás épületet Pollack Mihály tervezte. Egyik különlegességét az adta, hogy már 1842-ben folyóvizes mosdókkal volt fölszerelve. Ebben az Aranykéz utcai épületben írta Vörösmarty Mihály a Zalán futása című elbeszélő költeményét, de a szálló vendégei közé tartozott Kemény Zsigmond, Deák Ferenc és Wesselényi Miklós épp úgy, mint Petőfi Sándor is, aki állítólag itt tartotta legénybúcsúját. Az 1900-as évek elején – több tulajdonoscsere után – Kommer Ferenc vette bérbe, aki további, korszerűen fölszerelt szobákkal bővítette, 1932-ben bekövetkezett halála után azonban milliós adósság maradt utána. Az örökösök csődöt jelentettek, és noha történtek még kísérletek a dolgok elrendezésére, a Vadászkürt nem élte túl az 1945-ös ostromot: a súlyosan megsérült épületet ekkor végképp le kellett bontani.
1911-ben azonban az intézmény még javában működött, sőt fénykorát élte: a boldog békeidők polgári idilljében állítólag olyannyira fölkapott hely volt, hogy alig lehetett asztal foglalni benne. Haypál Benőnek és barátainak – szabadkőműves szóhasználattal: testvéreinek – mégis sikerült: április 28-án este nyolc órakor a Vadászkürt különtermében ültek össze, hogy döntsenek a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt dolgozó Sas páholy megalakulásáról.
A Vadászkürt a későbbiekben néhányszor még otthont adott a Sas páholy tagjainak értekezletekre, kötetlen megbeszélésekre. Ezekre általában annak a hétnek szerdáján, később keddjén került sor, amelyiken nem volt munka, a helyszín viszont a továbbiakban gyakran változott. A Kossuth Lajos utcai Magyar Világ, az Oktogonon lévő Abbázia és az Egyetem utcai Központi kávéházban, illetve az Andrássy úti Bokros vendéglőben egyaránt értekeztek 1911 és 1919 között a Sas páholy tagjai – nem ritkán nővéreik (azaz női hozzátartozóik) társaságában.
Az alapítók valamennyien az 1902-ben alakult Hajnal páholy tagjai voltak.
Az elnöklő Haypál Benő azon indítványt terjesztette elő, miszerint igaz ugyan, hogy a Hajnal páholy óbudai illetőségű tagjai azt szorgalmazták, hogy Óbudán lenne célszerű páholyt alapítani, nekik azonban, akik aznap este a Vadászkürt különtermében összegyűltek, semmilyen gyökerük nincs Óbudán, ezért ezzel az ötlettel nem is kellene foglalkozni, sokkal inkább egy pesti székhelyű páholy alapításában gondolkodjanak. A jelenlévők az indítványt elfogadták. Megtárgyalták a Hajnal páholyból való távozásnak a nagypáholy Alkotmánya szerint előírt lépéseit, majd – megint csak Haypál Benő javaslatára – úgy döntöttek, hogy egyrészt az eljövendő új páholy „az arany középúton” halad, és a „harmóniát keresi” (azaz nem kíván a nagypáholy törésvonalainak egyik oldalán se helyet foglalni), másrészt azokat, akik esetleg a Hajnal páholyból még szeretnének átjönni, „magasabb szabadkőművesi szempontból” igyekeznek rávenni arra, hogy maradjanak inkább ott, ahol vannak.
Azt is Haypál Benő indítványozta, hogy a páholy neve Sas legyen, „mely rövid, de kifejezi, hogy magasröptű eszmék szolgálatában kíván dolgozni”. Emellett az is elfogadtatott, hogy lehetőség szerint a Sas kis páholy lesz, mivel „kis páholyban a felelősség egyformán oszlik meg a tagok között, nagy páholyban a felelősség csak egyes testvérek nyakába szakad, a nagy többség ellenben keveset foglalkozik a páholy ügyeivel”. Egyébiránt azonban – tette hozzá Haypál Benő – ő a maga részéről minden egyéb korlátozást kizárna.
A páholy jelvényére Réthi Zsigmond tett javaslatot: „egy kiterjesztett szárnyú, fémből való Sas legyen, amely ki nem dolgozott követ tart a kezében. Ezen jelvény acélszemekből való láncon függjön”. Az egybegyűltek meg is bízták őt a részletek kidolgozásával.
Hogy pontosan miért is döntött a Hajnal páholyból való kiválás mellett a fentebb felsorolt 16 férfiú, arról nem, illetve nem egyértelműen szólnak a források. Egyes vélekedések szerint személyi ellentétek álltak a dolog mögött, melyek különösen az 1911. eleji tiszti kari választás után élesedtek ki. Mások úgy gondolják: az ok a szabadkőművességen belüli egyházi szerepvállalásról lefolytatott vitában keresendő. Gyaníthatóan mind a kettő szerepet játszott a szakításban. A Sas páholy 1911. évi működéséről szóló titkári jelentés egyébiránt így fogalmaz: „Talán ma is ott /mármint a Hajnal páholyban/ dolgoznánk még lelkesedéssel és lankadatlan hévvel eszméink iránt, ha újabb meg újabb bizonyságok alapján meggyőződést nem szereztünk volna arról, hogy a mi egységes, intenzív, s igaz szabadkőműves munkára törekvő lelkünk nem tud odaát eredményes munkát végezni. Amikor ezt nem a pillanat behatása alatt, hanem esztendők tanúsága nyomán véglegesen megállapítottuk: már készen is volt elhatározásunk, hogy új páholyt alapítunk, új hajlékot építünk az igaz világosság számára. Belevisszük tudásunkat, lelkesedésünket, munkakedvünket, egész erőinket: hadd legyen ez a hajlék a tiszta szabadkőműves eszméknek erős vára, melynek falai mögül nemcsak az ellenünk indított ádáz harcot akarjuk sikeresen visszaverni, hanem amelyből az igazság fegyvereiből bőségesen ellátva megindulhatunk az elvakított, félrevezetett emberek, a nép felvilágosítására, s az őt megillető emberi jogainak kivívására is.” – Akárhogy is történt, a későbbiekben a Sas páholy inkább vallotta magát az 1871-ben alakult (s ma is működő) nagy múltú Galilei páholy unokájának, mint a Hajnal páholy fiának, noha utóbbival is igen jó kapcsolatokat ápolt.
A következő értekezletre május 10-én, ugyancsak a Vadászkürt különtermében került sor. A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint Kaszab Miklós levélben jelezte, hogy őt érzelmi motívumok indították a Hajnal páholyból való távozásra, most viszont ugyanezen motívumok arra késztetik, hogy mégis ott maradjon. Mivel a későbbiekben az iratok 16 alapító tagról beszélnek, föltételezhető, hogy Kaszab Miklós ugyancsak a megalakuláskor tagja lett a Sas páholynak, azonban nem lépett ki a Hajnal páholyból – azaz kettős tagsággal rendelkezett.
Ugyanezen az estén Haypál Benő arról számolhatott be a többieknek, hogy a Hajnal páholy kiadta a távozni kívánóknak az elbocsátásról szóló igazolást.
1911. május 21-én a páholy alapítói a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy Podmaniczky utcai székházában találkoztak, és arra a megegyezésre jutottak, hogy habár több páholyból is megkeresték őket azzal, hogy szívesen látnák soraikban, maradnak eredeti elhatározásuk, a Sas páholy megalapítása mellett.
Erre 1911. május 27-én, a nagypáholyi Alkotmány értelmében szabad ég alatt tartott összejövetelen (szabadkőművesi szóhasználatban: munkán) került sor. Ekkor választották meg a páholy első tiszti karát is:
Főmester: Haypál Benő
Helyettes főmester: Schwarcz Jenő
I. felügyelő: ifj. dr. Neumann Rafael
II. felügyelő: Konkoly József
Szónok: Gergely István
Titkár: Ács Ödön
Kincstáros és alamizsnás: Réthi Zsigmond
Templomőr: Pázmán Emil
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy szövetségtanácsa június 21-én megtárgyalta és megadta az ideiglenes munkaengedélyt a Sas páholynak (az erről szóló, 3146/1911. számú irat – szabadkőművesi szóhasználatban: tábla – keltezése augusztus 28., melynek magyarázata az, hogy a szabadkőművesek a nyári szünet, egész pontosan a júniusi napforduló és a szeptemberi napéjegyenlőség között nem szoktak rituális összejövetelt tartani, s ilyenkor az adminisztrációs ügyintézés is szünetel). A páholy első rendes munkájára 1911. szeptember 28-án került sor, immáron a Podmaniczky utcai székházban. Az erre invitáló meghívó így szólt:
„Szeretett Testvérek!
Folyó év április havában a Hajnal páholy tagjai közül tizenhatan elhatároztuk, hogy kiválunk az anyapáholyból és a pesti oldalon új páholyt alapítunk. Tett követte elhatározásunkat s a Szövetségtanács ennek a kicsiny, de bátran előretörő, lelkes munkára vágyó s igaz testvéri szeretetben megedzett csapatnak már június 21-én megadta az ideiglenes munkaengedélyt. Az erről szóló értesítés azonban csak a napokban jutott Haypál Benő főmester testvér kezeihez. Ezért csak ma vagyunk abban a helyzetben, hogy Benneteket az első, alakuló munkára összehívjunk.
Tesszük ezt pedig telve bizalommal az eljövendők iránt, mert erős a meggyőződésünk, hogy az a nagy ambíció, az a sok lelkesedés meg fogja hozni nemes gyümölcseit. Tudjuk azt is, hogy erre a nagy feladatra vállalkozó testvérek munkája nemcsak a páholy látogatásában fog kimerülni, hanem e kicsiny páholynak minden egyes tagja alapos részt kér e munkából is, hogy ez az újonnan alakult páholy minél hamarébb felvirágozzék.
I. fokú, alakuló munkánkat f. hó 23-án (szombaton) esti 8 órakor tartjuk a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy házában (VI. Podmaniczky u. 45.)
Haypál főmester
Ács titkár
Szeretettel kérjük a testvéreket, hogy a szerszámokat szíveskedjenek magukkal hozni: a páholyjelvényeket a helyszínen fogjuk kiosztani.”
A munka tárgyát Haypál Benő előadása (szabadkőművesi szóhasználatban: rajzolata) jelentette, melynek témája a hit, a tudomány és a hazaszeretet vizsgálata volt szabadkőművesi szempontból.
„Az összetartozandóság érzése, a megértés, az igazi testvéri szeretet s a közös munkálkodás vágya hozta létre másfél évvel ezelőtt s ezek az erények képezték szilárd alapját, biztosították életerős fejlődését ennek a páholynak” – szögezte le az 1912. évről szóló jelentés bevezetőjében Ács Ödön titkár.
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1912. évi főtitkári jelentése így ír a Sas páholy működéséről: „A páholy tevékenységét a külső és belső viharoktól meg nem zavart csendes, békés, s a szellemi és anyagi erőket gyarapító munkálkodás jellemzi. A tartalmas, nívós előadásokon kívül, melyek közül egyik-másik nagyszámú látogató testvért vonzott a páholy munkáira, állandó figyelemmel kísérték a testvérek a szabadkőműves irodalmat, s a megjelent ilyen irányú munkák ismertetésével, bírálatával több munkán is foglalkoztak.
A páholy 530 koronát áldozott részint a szabadkőműves intézmények támogatására, részint pedig az egyéb profán egyesületek vagy személyek segélyezésére.
Az 1914. január 27-i tisztújítás – túl azon, hogy változatlanul Haypál Benőre bízta a főmesteri kalapácsot – megint csak Ács Ödönt ültette a titkári székbe, aki az évi munkáról szóló beszámolóban a következőképpen kesergett a hirtelen támadt, ugyanakkor korántsem váratlan nehézségeken: „Nem tudunk, nem lehet pontot tenni az 1914-es esztendő után s ha hivatalosan be is fejeződött s ha szeretnők is emlékezetünkből örökre kitörülni: nem tudjuk azt eltemetni, mert minden nyomorúságával és borzalmával elkísér bennünket az új esztendőben is. Ez teszi az én máskor könnyű feladatomat, a beszámolást is nehézzé, terhessé, mert amíg máskor a munkálkodásunk eredményeit szögezhettem le, melyekre a jól végzett munka tudatában megelégedéssel tekinthettünk vissza: ma erről nem beszélhetek, mert ma nemigen látunk mást, mint a háború okozta pusztításokat: romokat, halottakat, sebesülteket, nyomorékokat, szenvedőket, éhezőket s nem állapíthatunk meg egyebet, mint hogy minden haladás megfeneklett s az ezen munkálkodó emberek céljuktól messze visszavettettek.”
Ács Ödön ezután arra hívja fel a figyelmet, hogy a háború kitörésével a szabadkőművesi munka iránya is megváltozott: „(…) a haladásért küzdő szabadkőművesek szemei előtt ott lebegett a messzeségben a végső cél: az az ideális társadalmi berendezkedés, amely kizárja a jótékonykodást, az irgalmat, mert minden született és dolgozni akaró ember jog szerint megtalálja mindazt, ami őt becsületes munkája után méltán megilleti. E mellett a munka mellett folyt, mint mindig, a szegények és a szűkölködők támogatása, a nyomorúságok enyhítése. E kettős munkát azonban egyszerre megakasztotta a júliusban Szerbiának küldött ultimátum nyomán viharszerűen kikerekedő világháború”.
A háború kitörését követően Bókay nagymester szinte azonnal arra szólította fel a testvéreket, hogy támogassák az árvákat és az elesetteket, lévén, hogy a szabadkőműveseknek ebben a helyzetben egyetlen törekvése lehet, hogy „(...) a háború nyomán fakadó nyomorúságot enyhítsék”. A Sas páholy 1500 koronát és 60 párnát ajánlott fel a nagypáholy által létesítendő és a Vöröskereszt által üzemeltetett kórház számára. A nagypáholyház II. emeletén lévő kórház 1914. augusztus 15-én nyílt meg 50 ággyal (ez később 62-re bővült), és 1915. szeptember 1-jéig működött, ekkora ugyanis megépültek a fővárosban és környékén a tömeges ellátást nyújtó barakk-kórházak.
1915. január 19-én Reiner Miklós vette át a főmesteri kalapácsot, Haypál Benő (ifj. dr. Neumann Rafael mellett) helyettes főmester lett. A változás csupán egy évre szólt: 1916. január 25-től ismét Haypál volt a Sas páholy főmestere, és ez nem is módosult az 1919-es betiltásig.
Reiner Miklós szignálta tehát a Sas páholy 1915. február 3-i előterjesztését a háború szerencsétlenjeinek támogatásáról. Az irat arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a sebesültek és az árvák pénzügyi ellátásra kell ügyelni, hanem arra is, hogy a háború áldozatai lelki segélyt, valamint – mihelyst lehetőségük lesz megint dolgozni – munkalehetőséget kapjanak. Különösen fontosnak tartja a nők lehetőségeinek bővítését azáltal, hogy a műszaki és a jogi egyetemek addig számukra zárt kapuit megnyitják előttük. Erre már csak azért is szükség van, mert a harctéri veszteségek után pótolni kell „az elpusztult nemzeti munkaerőt”.
Ugyanebben az évben a Sas páholy 600 koronával járult hozzá a nagypáholy azon kezdeményezéséhez, amellyel a harcok során elpusztult kárpátaljai falvak újjáépítését igyekeztek támogatni.
1916. december 14-én a Sas és a Könyves Kálmán páholy közös munkán foglalkozott az elhagyott iskolás gyermekek megsegítésének lehetőségeivel. Nem utoljára: 1917 februárjában ismét a háború áldozataivá vált gyermekek támogatását vette kalapács alá közös munkáján a két páholy. Ekkora már jószerivel minden szabadkőműves tevékenység a filantrópiára irányult: a nagypáholy egyik 1917. eleji körlevele például a hadigondozotti ellátás megszervezését szorgalmazta.
Az őszirózsás forradalom lázas napjaiban a magyar szabadkőművesség sem tudta függetleníteni magát az eseményektől, a változások – ha különböző mértékben is, de – hatással voltak a tagságra is. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy a november 2-i szövetségtanácsi ülésen üdvözölte a Károlyi-kormány megalakulását, november 25-én pedig ünnepi munkát tartott a Magyar Népköztársaság létrejötte alkalmából – ezen Bókay nagymester és Balassa József helyettes nagymester mellett Haypál Benő mondott beszédet.
Ne feledjük: a magyar szabadkőművesség akkoriban (bő tizenegy évvel azelőtt, hogy a Basic Principles megjelentetésével az Angol Egyesült Nagypáholy egyértelművé tette a reguláris szabadkőművesség alapelveit), javarészt az 1886-os egyesülés következményeként rendkívül megosztott volt – egyes páholyok markáns társadalmi megjelenést szorgalmaztak, sőt, nem riadtak vissza a politizálástól sem, a Martinovics páholy főmestere, Jászi Oszkár pedig – a Polgári Radikális Párt képviseletében – más testvérekkel egyetemben a kormányba is bekerült, noha politikai ténykedésüket akkor sem szabadkőművesi minőségben, netán a magyar szabadkőművesség nevében végezték.
A polgári kormány idején zavartalanul folyt a munka a páholyokban. 1919. január 25-én újabb nagygyűlésre került sor, ám a március 21-én hatalomra jutott tanácskormány egyik első rendeletében betiltotta a polgári szervezeteket, köztük a szabadkőművességet is.
A proletárdiktatúra utáni hónapokban a szabadkőművesek ismét birtokukba vették a Podmaniczky utcai székházat, rituális munkára azonban a bizonytalan helyzetben (román megszállás, majd Horthyék bevonulása) nem került sor. 1920. május 14-én különítményesek hatoltak be a nagypáholyházba, és – egyelőre írásbeli felhatalmazás nélkül – lefoglalták azt a Magyar Országos Véderőegylet számára. Az épületben található értékes ingóságokat (bútorokat, képeket, értékes könyveket, műtárgyakat) pénzé tették – ezek egy részét 1931-ben a bécsi magyar páholy tagja, báró Hatvany Lajos vásárolta meg –, az irattár és a könyvtár anyagát pedig átadták a Nemzeti Múzeumnak, illetve az Országos Levéltárnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy noha a tanácskormány minden rendeletét visszavonták, a szabadkőművességre továbbra is betiltás vár, amit 1550/1920-as számú rendeletében megerősített a Simonyi-Semadam-kormány belügyminisztere is:
„… az egyesületek feletti törvény adta jogomnál fogva Magyarország egész területén levő minden néven nevezendő szabadkőműves egyesületet (páholyt, intézményt) ezennel véglegesen feloszlatok, tekintet nélkül arra, hogy az illető alakulat kormányhatóságilag láttamozott alapszabályokkal bír-e, jelenleg működik-e vagy sem.
Ezen intézkedésem végrehajtásával az illető törvényhatóságok kormánybiztosait bízom meg miniszteri biztosi hatáskörrel.
Budapest, 1920. évi május 18.
Dr. Dömötör Mihály s.k.”
Az Ideiglenes Nemzeti Bizottság 1945 február 23-án visszaadta a Podmaniczky utcai székházat (ezt december 15-én miniszteri rendelet véglegesítette), a lapokban pedig hirdetések jelentek meg a megmaradt testvéreket fölkutatandó. Az év végére a nagypáholy létszáma elérte a 300-at, az új tagok fölvétele 1946. április 7-én kezdődött meg. A nagypáholy eleinte közös, összevont felvételi munkákat szervezett, 1948 elejétől bízta rá azokat az egyes páholyokra. Az 1950-es betiltás idejére több mint 1300 szabadkőműves dolgozott a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyhoz tartozó 16 budapesti és 3 vidéki (Debrecen, Nyíregyháza, Szeged) páholyban.
A Sas páholy sorrendben nyolcadikként kezdte meg működését 1946. január 28-án – tagjait eredetileg a Neuschloss páholyba osztották be egy évvel korábban, azonban mivel a régi Sasból egyre többen jelentkeztek, nem volt kérdés a páholy újraalakítása. A főmester az 1919. február 25-én felvett Vida Gyula lett, aki a bécsi In Labore Virtus páholyban kapta meg a II. és a III. fokot, és egészen az 1950-es betiltásig viselte ezt a tisztséget.
A Sas páholy újjáalakuló munkáját 1946. március 17-én tartották meg, első szertartásos munkájára április 2-án került sor. A nagypáholy által lebonyolított közös felvételi munkákon június 30-án 10, július 14-én 5, október 13-án 2, november 10-én 4, november 24-én 2 testvérrel bővült a Sas páholy, amely 1946 folyamán összesen 39 munkát tartott. Az év eleji 25 fős létszám 1946 végére megduplázódott.
A magyar szabadkőművesség utolsó erejével igyekezett fennmaradni az egyre fenyegetőbbé váló vizeken: a hatalommal szembeni ellenséges szembenállás gyanúját eloszlatandó újabb gesztusként, 1950 januárjában, több páholy is a tervgazdálkodás és a béke témáját tűzte ki munkája tárgyaként. Ennek némileg ellentmond, hogy Benedek Marcellnak a január 14-i nővérünnepen bemutatott A zongora című egyfelvonásosa az államosítást mint fenyegető rémképet tárta a jelenlévő testvérek és nővérek elé. A Sas páholy ellenben soron következő, 1950. március 4-i nővérünnepén kerülte az aktualitásokat, akkor ugyanis inkább Mozart zenéjével foglalkozott: Dr. Erdélyi Jenőné, a szegedi Árpád páholy főmesterének felesége tartott előadást. Dr. Erdélyi Jenőt különben egy nappal korábban tiszteleti tagjává választotta a páholy. Ugyanezekben a hetekben a Kelet értesülése szerint összesen 5 neofita csatlakozott a Sashoz.
A testvérek azonban ekkor már sejtették, hogy mi vár a magyar szabadkőművességre.
1950. június 6-án Révai József népművelési miniszter egy beszédében éles kirohanást intézett a szabadkőművesség ellen. A beszédet közölte a másnapi sajtó, újabb szabadkőművesség-ellenes cikkekkel tetézve. A szövetségtanács ekkor úgy határozott, hogy beadványban cáfolja a szabadkőművességet ért vádakat. A beadványt személyesen a nagymester fogalmazta meg, június 12-én adták le a Népművelési Minisztériumban. A továbbiakról önéletrajzi jegyzeteiben így ír Benedek Marcell: „Ötnegyed évig voltam nagymester, amikor egy Révai-beszédben megkondult a szabadkőművesség halálharangja, egy-két rövid, nem is bántó mondat alakjában. Levélben válaszoltam erre a beszédre, a levelet éppúgy megbeszéltem mondatról mondatra a nagypáholy vezetőségével, mint annak idején előadói beszédemet a tanárkongresszus előkészítő bizottságával. Aztán – a levél még a gépírónál volt – megtartottam utolsó előadásomat egy nővérestén, Arany öregkori lírájáról. Harmadnap – 1950. június eleje volt – délben átadták a levelet Révai miniszter titkárának. Négy óra után telefonértesítést kapok: az ÁVÓ megjelent a nagypáholyházban, a feloszlató rendelettel, amelyet csak megmutatott, de nem adott át. A rövid rendelet lényege: a szabadkőművesség valamikor haladó intézmény volt, de most Amerika-barátok húzódnak meg benne. Gerő Andort behívták, hogy a kulcsokat adja át. Velem senki nem törődött. A minisztertől nem kaptam választ – minek is? Ezzel vége volt annak, aminek a szabadkőművességben vége lehet.”
A rendeletet – valójában közigazgatási határozatot – a belügyminiszter írta alá, és így szólt:
„Tárgy: A magyar szimbolikus nagypáholy Bp. Podmancizky u. 45. és az összes magyarországi szabadkőműves szervezetek feloszlatása
Az 1938. XVII. t.c., illetőleg a 7.330/1946. M.E.sz. alapján a tárgyban megnevezett egyesületet feloszlatom.
Felhívom a törvényhatóság első tisztviselőjét, az Államvédelmi Hatóság vezetőjét és az I–IX. kerületi rendőrfőkapitányokat, hogy a feloszlatott egyesületet a működő egyesületek nyilvántartásából töröljék, továbbá a feloszlatott egyesületek vagyonának zár alá vételéről gondoskodjanak.
A feloszlatott egyesület vagyonának felhasználásáról később intézkedem.
INDOKLÁS:
A lefolytatott vizsgálatból azt állapítottam meg, hogy az egyesület és szervezetei a Népköztársaság ellenségei, a tőkés elemek és a nyugati imperialisták híveinek gyülekezőhelyeivé váltak s mint ellenséges tevékenységet kifejtő egyesületet feloszlatom.
Budapest, 1950. június hó 12. napján
Kádár János s.k.
belügyminiszter”
Az 1950-es betiltást követően több olyan társaság, baráti kör „góc” alakult ki, amely tovább őrizte a fényt.
A Sas páholy hosszú évtizedek alatt lassacskán megfogyatkozó tagsága főként lakásokban találkozott, általában fehér asztal mellett, ahol a szabályos összejövetelekhez hasonlóan rajzolatok is elhangoztak. Ezek mellett sor került kávéházi találkozókra is, a Sas-hagyományokhoz híven nővérek részvételével. A főmester, Vida Gyula 1979. április 4-én hunyt el, 90 éves korában – hatvan évvel a szabadkőművességbe való felvétele után.
Más szocialista országoktól eltérően a Magyar Népköztársaságban nem érték különösebb retorziók a szabadkőműveseket, noha az állambiztonsági szervek folyamatosan szemmel tartották őket. Nem sokkal a betiltást követően még történtek házkutatások, amikor azokat a dolgokat igyekeztek összeszedni, melyeket a testvérek a lefoglalt nagypáholyházból menekítettek ki. (Annak könyvtárát és irattárát egyébként a hivatalos szervek a Nemzeti Múzeumnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak és a Magyar Országos Levéltárnak adományozták, az ingóságok egy részét elkótyavetyélték, más részét, főleg a bútorokat pedig abban a központi elosztóban helyezték el, ahonnét a káderek villáit bútorozták be.) Börtönbe, bíróság elé azonban szabadkőművesi mivolta okán az államszocialista Magyarországon senki nem került.
„Kedves Testvérem,
tudatom Veled, hogy a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy
1989. augusztus 15-én du. 5 órakor tartja meg alakuló ülését a Zichy-kastély zenetermében Budapest, III. Főtér 1. sz alatt.
Napirend:
1) az alapszabály-tervezet ismertetése,
2) a megalakulás kimondása,
3) a tisztségviselők megválasztása,
4) egyebek.
Szeretettel kérem megjelenésedet.
Az alapszabály-tervezet nálam előzetes telefoni értesítés után megtekinthető. Telefonhívásodat a XXX-XXX telefonszámon de. 10–12 óra között, vagy este 9 óra után kérem.
Amennyiben a megjelenésben akadályozva volnál, de tevékenységünkben a jövőben mégis részt kívánsz venni, kérem erre vonatkozó értesítésedet.
Minthogy nem rendelkezem teljes címjegyzékkel, arra kérlek, hogy akiket a testvéri láncban értesíteni tudsz, fentiekről tájékoztatni légy szíves.
Budapest, 1989. VIII. 2.
Testvéri szeretettel
a Szervező Bizottság nevében
dr. Galambos István”
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy alapszabályzata 1989. augusztus 15-ei keltezéssel, hét sűrűn gépelt oldalon, „dr. Galambos István elnök” aláírással rendelkezik a nagypáholy újjáalakulásának és működésének legfontosabb kereteiről. A bevezető leszögezi: „Az 1886. január 20-án benyújtott alapszabállyal alakult, 1920. május 14-én feloszlatott, majd – az 1945. évi újrakezdés után – 1950. június 12-én megszüntetett Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy tevékenységét az egyesülési jogról szóló 1989: II. tv. alapján folytatni kívánja. Ennek értelmében korábbi alapszabályát az alábbiak szerint korszerűsíti”. – A fenti mondatok, túl azon, hogy a magyar szabadkőművesség betiltásának végét jelentik, még egy fontos információt tartalmaznak: nevezetesen, hogy a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nem meg-, hanem újjáalakuló szervezet. Ez a tény sok tekintetben egyszerűsítette a magyar szabadkőművesség szabályos működésének újraindulását.
>Mint ahogy az dr. Galambos István 1989. szeptember 11-i keltezésű körleveléből kiderül, „a Budapesti Fővárosi Bíróság 1989. augusztus 29-én kelt, augusztus 31-én kézbesített 6.Pk.26058 (1989) 1. sz. végzésével a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyt 296. szám alatt nyilvántartásba vette. Ezzel ismét megnyílt a lehetőség a majd két és fél évszázaddal ezelőtt megkezdett, többször félbeszakított munka folytatására”. Galambos ezek után arról értesítette a testvéreket, hogy 1989. szeptember 26-án 16 órakor az Andrássy úti Lukács cukrászda különtermében megtartják első összejövetelüket, melynek tárgya „a páholyszerveződés, valamint az újjáalakulással felmerülő egyes további kérdések megbeszélése lesz”.
Már a Lukács cukrászdai találkozó előtt körvonalazódott, azon pedig aztán végleg eldőlt, hogy az újjáalakult nagypáholyban négy páholy kezdi meg működését. Ezek közül a Deák, a Galilei és az Árpád páholyok már a korábbi időszakokban is működtek. Új páholynak az Egyenlőség számított, amelynek alapítói között jelentős szerepet játszottak az egykori Balassa József és Könyves Kálmán páholyok tagjai.
1989 december 5-én immáron rendes munkát tartott a nagypáholy Budapesten, a Fehérvári úti Művelődési Házban. 1989. december 27-én, János napján pedig újra fölgyulladt a fény: az Osztrák Nagypáholy részéről megtörtént a kalapács átadása a Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak, konkrétabban Dr. Galambos István nagymesternek. A helyszín a budapesti Duna Intercontinental szálló volt. Az ünnepélyes eseményen számos külföldi vendég jelent meg.
>A taglétszám bővülésével és a nagypáholyház kiépítésével törvényszerű volt, hogy az 1989-ben elindult négy páholy mellé újak csatlakozzanak. Előbb a Deák Ferencz, a Testvériséghez páholyból vált ki egy csoport, hogy Reform néven páholyt alakítsanak, majd 1994 őszén sor került a Sas páholy újraindítására.
A taglétszám bővülésével és a nagypáholyház kiépítésével törvényszerű volt, hogy az 1989-ben elindult négy páholy mellé újak csatlakozzanak. Előbb a Deák Ferencz, a Testvériséghez páholyból vált ki egy csoport, hogy Reform néven páholyt alakítsanak, majd 1994 őszén sor került a Sas páholy újraindítására.
Az 1950-es betiltáskori tagságból életben maradtak közül – noha volt, aki más páholyban kezdett el dolgozni – 1989-ben a legtöbben, szám szerint négyen. az Árpád páholyba kerültek. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy mint láttuk, a Sas és az Árpád 1946 és 1950 között igen közeli kapcsolatot építettek ki egymással. Az 1870-ben alapított Árpád páholy 1989-ben nem eredeti székhelyén, hanem Budapesten kezdte meg ténykedését, és csak 1994-től került napirendre a Szegedre való visszaköltözése – ami 1995-ben valósult meg. Ezzel párhuzamosan a páholy budapesti lakóhelyű tagjai a négy hajdani Sas-tag javaslatára azzal a kéréssel fordultak a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy szövetségtanácsához, hogy adjon engedélyt a Sas páholy felélesztésére.
Az engedély kézhezvétele után 1994. november 16-án tizenhárman gyűltek össze egyikük lakásában, hogy a nagypáholyi Alkotmány adta keretek között az Árpád páholyból kiválva újjáalakítsák a Sas páholyt. Az erről készült jegyzőkönyv kimondja: „Az első fokú munkán részt vevő testvérek megtárgyalták ezt a megoldást, mely egyben régi tradíciókat is felidéz, és egyöntetűen azon kívánságukat fejezték ki, hogy a Sas páholy az Alkotmány előírásainak megfelelően kerüljön felélesztésre, mely felélesztett páholy munkájában kívánnak a jövőben részt venni”. A dokumentumból az is kiderül, hogy három másik testvér hasonlóan kíván eljárni (azaz a Sashoz csatlakozni), ám ők elfoglaltságaik miatt nem tudtak az összejövetelen részt venni; az egyik helyettes nagymester (Balló István) pedig, aki megjelent az újjáalakuláson, ötvenesztendős tagságára tekintettel nem lépett ki az Árpád páholyból, hanem kettős tagsággal csatlakozott a Sashoz. Az alkotmányos előírások szerint sor került a páholy tisztségviselőinek megválasztására. A főmester Vida Tamás, a néhai főmester, Vida Gyula fia lett.
Az újjáalakulást hivatalosan is megkoronázó ünnepi munkára 1995. január 11-én került sor, immáron a nagypáholyházban, a nagymester jelenlétében. A jegyzőkönyv tanúsága szerint „Vida Tamás főmester testvér (…) személyes emlékeivel is motiválta a nagy múltú Sas páholyról tett visszaemlékezését. Felidézte továbbá, hogy 1989 szeptemberében két mester és egy inas testvér kezdte meg az Árpád a Testvériséghez újraalakítását. Ma eljutottunk oda, hogy az Árpád folytathatja önálló munkáját Szegeden, Budapesten pedig a Sas páholy felébresztésével folytatódik a testvéri lánc bővítése. Ezen számbeli fejlődés mellett meg kell találnunk a 21. századi céljainkat, törekvéseinket és erkölcsi kötelezettségeinket.” Az ünnepi munkán felolvasták továbbá a hajdani főtitkár, Gerő Andor fiának, Imrének Torontóból küldött köszöntő levelét, valamint a Sas páholy tiszteleti tagjává választották Balló István helyettes nagymestert, illetve a nagypáholyház megvásárlásában és átalakításában (is) döntő érdemeket szerzett nagypáholyi főtitkárt.
Ennyi az objektív történelem. A munka a Világegyetem Nagy Építőmestere dicsőségére azóta is tart, a Sas páholy dolgozik.
1868. január 23-án született Pakson, csizmadiamester gyermekeként. Pozsonyban érettségizett, ezt követően a budapesti Református Teológiai Akadémián tanult. 1892-ben kezdte meg lelkészi ténykedését, előbb Dunapatajon, majd a budapesti Kálvin téren. 1896-tól az akkor megalakult budai egyházrész – központjában a Szilágyi Dezső téri református templommal – első lelkészeként szolgált, haláláig. Emellett közéleti szerepet is vállalt. 1893-ban alapító tagja volt az árvák és a hátrányos helyzetű gyermekek felkarolását és iskoláztatását célul kitűző Nagypénteki Református Társaságnak. 1917-től a dunamelléki református egyházkerület tanácsbírája, 1918 novemberétől az Országos Református Tanács elnöke. Az Új Reformáció című lapnak alapítója, a Református Katonák Lapjának szerkesztője volt.
Publicisztikái és beszédei – így például az, amit Ferenc József halálakor mondott a budai református templomban tartott gyászistentiszteleten – több kiadványban jelentek meg.
Ő adta össze Ady Endrét és Boncza Bertát (Csinszkát) a Szilágyi Dezső téri templomban, illetve ő celebrálta az egyébként ugyancsak szabadkőműves költő 1919. január 29-i temetését – de ő temette el 1916-ban Eötvös Károly ügyvédet és újságírót, valamint 1917-ben Boncza Miklóst, Csinszka édesapját is. Éveken át tagja volt a fővárosi közgyűlésnek.
Budapesten hunyt el, temetésén (1926. május 16-án) Ravasz László püspök búcsúztatta. Helyét fia, Haypál Béla (1899–1988) vette át a budai egyházkerület élén (amelyhez különben Horthy Miklós családjának férfitagjai is tartoztak).
Haypál Benő 1903-ban csatlakozott a szabadkőművességhez: előbb a Galilei, később az abból kivált tagok által alapított Hajnal páholy tagja lett, 1911-ben pedig egyike volt a Sas páholy alapítóinak. 1919-ig töltötte be (egy év megszakítással) páholyában a főmesteri tisztséget. Egyébként a liberálisabb gondolkodású református papok körében nem számított ritkaságnak a szabadkőművességhez való csatlakozás, a teljesség igénye nélkül talán elegendő egy másik, fentebb már elhangzott „nagy” nevet, Ravasz László püspökét megemlíteni. Haypál egyedisége abban rejlett, hogy ő mind egyházában, mind a szabadkőművességben vezető tisztséget viselt. Paulus álnéven 1912-ben kiadott Bibliás szabadkőműves című könyvében az Isten-hitnek a szabadkőművességben elfoglalt jelentőségéről ír, illetőleg nagy hangsúlyt helyez a humanizmusra és a hazaszeretetre.
Ismerd meg a szabadkőművességet s megismered azoknak a szabad férfiaknak szövetségét, akik a hit dolgaiban is megértették, hogy mindenki magának áll vagy esik s akkor is őszinték, amikor veled egy véleményben vannak, de tisztelettel és szeretettel ölelnek magukhoz akkor is, ha meggyőződésed az övékével ellenkező.
(...)
A tiszta emberi érzésnek és igaz emberi gondolatnak megdönthetetlen fundamentumán hatalmas mesterek a bölcsességnek tervei szerint, az erőnek kezével égbe nyúló kőszálat emeltek, a világ legszebb csudáját. Kőszálat, amelynek lábait néha emberi önzés tisztátalan vizei, gyűlölet szennyes áradatai nyaldossák, vak tudatlanság és szenvedély ostromolják – oromzata a felhők fölött örök napfényben ragyog, soha el nem homályosuló világosságban fürdik. Tiszta emberi érzésnek, igaz emberi gondolatnak szilárd fundamentumán mozdulatlanul áll e kőszál, hatalmas mesterek felséges alkotása a szabadkőművesség! Huhogó baglyok vívják, cincogó denevérek körülröpdösik – férfiak építik. Hű ragaszkodás a fundamentumhoz s emelkedett szándék az ősi alkotás iránt a szabadkőműves ereje s dísze.
(...)
Mikor a szabadkőműves a világegyetem nagy építőmesteréről, az Istenről beszél: az önzetlen munka, a megbocsátó jóság, az áldozó szeretet, az igaz bölcsesség, az egyenes erő, az életet megszentelő szépség okfejéről szól és e felé halad.
(...)
A mi vallásunk arra kötelez, hogy a prometheusi szikrát az igazság és emberszeretet leheletével lobogóvá, meleg lánggal világolóvá tegyük azoknál is, akiknél hidegen, elhalóan pislog.
(...)
A szabadkőművesség teremtő erejét, védő szellemét a páholyok tagjai vigyék ki az útra, az életbe, ahol a mi gyermekeink köntösét tépi a tüske és lábát vérzi a göröngy.
(...)
A mi vallásunk az emberszeretet vallása. A mi vallásunk nem elégszik meg azzal, ha az ember időnként, kiválóképpen pedig harangzúgás idején hetven fok szög alatt a levegő ég boltozatjára mereszti tekintetét, mert ez a tekintet némi mozgásban csak addig tartja a lelket, amíg a harangozó el nem fárad. A mi vallásunk élet, szüntelen cselekszik, felkeresi s enyhíteni igyekszik a testi és lelki nyomort s önzetlenül áldoz, úgy hogy ha jót tettünk, nem ültetjük nevünket a hiúság diadalszekerére, hanem még a bal kezünk se tudja, hogy mit cselekedett a jobb. Jutalmunk az, ha boldognak látunk mást és gazdag bérünk az, ha lelkünk öntudata a jótétei örömétől csöndesen befelé mosolyoghat.
(...)
A mi jogunk és kötelességünk, a szabadkőművességé, hogy a tudományt igaz rendeltetése felé irányítsa; hogy a kultúrának javait, az élet szellemi és anyagi értékeit mindenkire nézve hozzáférhetővé tegye s hogy az elhanyagolt, de ébredő néplélekre, amely izzó, szomjas föld módjára issza a záporként reáhulló benyomásokat és hatásokat, bő kézzel öntse a termékenyítő ismereteknek tiszta vizeit.
(...)
A szabadkőművesség egyetemes emberi célt lát ugyan maga előtt, de ezt a célt híven csak az munkálja, aki abban a körben, amelyben él, lelkiismeretesen tölti be feladatát. Aki az emberi jogok és a kultúra javainak szétosztásával hazája boldogulását s nemzete boldogságát szolgálja, akármilyen nemzethez tartozzék is, egyetemes célnak, az egész emberiség javának munkásává válik.
(...)
A szabadkőművesség az igazságért küzdve s el nem fáradva, viaskodva s a diadal reményét soha el nem veszítve, futva s el nem lankadva egy erőt kutathat, a szeretet erejét, egy ideált láthat, a szeretet eszményképét s az anyagi és erkölcsi jólétet biztosító békesség fundamentumain a szeretet munkás eszközeivel építhet csupán.
(...)
Forr a világ: Az ellentéteket a szeretet szellemével megbékéltetni, a forrongást lecsöndesíteni s a világot az igazság erejével megegyenesíteni csak a szabadkőművesség, ez a felséges intézmény képes, ha benne élet lakik. Itt nem eltörpülnek, hanem megszűnnek azok az ellentétek, amelyek falainkon kívül a felekezeteknek vagy foglalkozásoknak különbözősége, a tudásnak vagy vagyonnak mértéke szerint az embereket egymás ellen csatasorba állítják. Mindenkinek a maga külső világa, a maga foglalkozása, felekezete, társadalmi köre számára élő csatornává kell válnia, hogy innen a mi kedves kis világunkból, az építők világából dúsan áradjon az igazság ereje és a szeretet szelleme a küzdők világába.
(...)
Mikor néha csúfságból akasztják nyakunkba a kicsinylést, amely munkánkat nőegyleti és önképzőköri munkának nevezi: szeretetünk bölcsessége megaranyozza a csúfságot és lelkünk boldog örömévé teszi, mert, ha tudunk jól cselekedni önzetlenül s ha lelkünk javait darabokra törve osztjuk meg mással, akkor a szeretet törvényének hódolunk, a humanizmus s a világosság szolgálatában állunk és szabadkőművesi kötelességünknek teszünk eleget, amelyért gáncs is járhat ítélet gyanánt, de nyugodt öntudat is jutalmul.
(...)
A szabadkőműves szeretete nem valami passzív, valami szentimentális, érzelgős gyengeség, a mely csak nyöszörögni, sóhajtozni és sírni tud. – Sír is, de cselekszik is! Sír a testi és lelki nyomorúság láttára, de ezeknek számát kevesbíteni, súlyát enyhíteni igyekszik. A szabadkőműves szeretet az akaratot munkára és áldozatra lendítő erő.
(...)
A békesség ösvényének, a szeretet útjainak egyengetése a szabadkőművesség feladata. Mienk a munka és a veríték, a dicsőség a Világegyetem Nagy Építőmesteréé!
(...)
Az a szabadkőműves, akinek szívéből árad a szeretet fénye és melege bölcsességére és akaratára, a küzdésben gyöngéd és kíméletes, a munkában, az építésben erős. Akinek szívében tettetés nélkül való szeretet lakozik, ebből úgy ontja maga körül az áldást, mint a nap az élet feltételeit. Hiszem, hogy egy kicsiny sereg, ez a mi seregünk, ha értelmünket a szeretet fénye, küzdő akaratunkat a szeretet ereje hatja át, a leghasznosabb, a legbecsesebb erőknek letéteményese, – birokra kelhet egy egész elpuhult korral.
(...)
Vallom, hogy a mi társadalmunknak, a mi nemzetünknek életében az a szerep vár reánk, ami a szívé a test szervei között, hogy a szabadkőművességből, ebből a szívből az egyes szabadkőművesek által, mint ereken és csatornákon keresztül józan életfelfogás, testvéri érzés, a közjó szolgálatában erős egyetértés, tiszta emberszeretet, munkás jó kedv áradjon szét a nemzet testébe, hogy legyen az erős a gyengének, a bölcs az együgyűnek támasza, a magyar a magyarnak testvére s nemzetünk más népek tiszteletének tárgya.
A szabadkőműves szövetségben megtalálom a lelkiismereti, hitbéli és gondolataim szabadságának kiteljesülését.
Szabadkőműves munkálkodásaim során a szellemi, erkölcsi és a humanizmus értéke-inek tökélesítésére törekszem, és igyekszem esetről esetre másoknak a (profán) civil világban is szabadkőműveshez illő, jó példát mutatni.
Ebben a szép tradíciót őrző, nagy múlttal rendelkező testvéri láncban találtam meg a részemre oly fontos bensőséges baráti és testvéri szeretetet.
Azért vagyok szabadkőműves, mert ez egy kísérlet a jobb világra. Ha egymás között harmóniát tudunk teremteni, akkor talán az ország, a világ sincs elveszve. Ha meg nem tudunk, akkor újra meg kell próbálni.
Nehéz érzéseket megfogalmazni, könnyebb gondolatokat visszaadni. Egy közösség, ahol nem várhatsz el semmit, de bármilyen segítségre számíthatsz. Egy közösség, ahol jó találkozni, jó együtt lenni és jó mosollyal távozni. Egy közösség, ahol mindig mást és mindig váratlant kapsz, sokfélét, és mégis életszerűt. Egy közösség: váratlan barátokkal, véletlen rácsodálkozásokkal, optimizmussal és a „soha nem ér véget” érzésével. Egy közösség. Nem több, de nem is kevesebb...
Mindenekelőtt egy olyan lehetőséget, ahol a bennem rejlő támogatói jellem színpadot kaphat, és mindehhez társakat is találtam.
A misztikuma és a hagyománya, a nagy elődök útmutatása a saját fejlődésemet is elősegíti, ezt a színvonalas viták és az érdekes testvérek is biztosítják.
Hitet ahhoz, hogy mindegy honnan jöttél és ki voltál a múltban, a jelen cselekedeteid és döntéseid a lényegesek.
Mit jelent nekem a szabadkőművesség?
Érték- és életrendet, pontos iránymutatást a megfontoltsághoz, az emberi magatartáshoz, és az ezek alapján való cselekvéshez.
Ahogy Benedek Marcell mondta: Szépen élni, amíg lehet, és szépen meghalni, amikor kell.
És ez a páholy?
Testvéri légkört, amelyben teljesen őszintén és szabadon mondhatom el gondolataimat, és ezekkel talán még hasznos is lehetek testvéreim és a többi ember számára is.
Nekem a szabadkőművesség a szabadságot jelenti.
A szabadságot, hogy egymás közt bárkivel, gyakorlatilag bármit meg lehet be-szélni, még a "tiltott" témákat is, persze elvont síkon úgy, hogy senkiben sem marad tüske, és előre mozdítjuk a világ dolgát.
3 P, de legfőképp Progresszió, a túlhaladás értelmében.
A szabadkőművességbe való felvételemet követően a kezdeti kíváncsiságot és az ismeretlentől való tartózkodást nagyon hamar felváltotta egy állandó szellemi bizsergés, a következő munka és a testvérekkel való találkozás iránti szinte türelmetlen várakozás.
Gondolataimnak és cselekedeteimnek a mércéje akaratlanul is a páholy és benne a testvérek által elém tartott tükör, melyben a Kelet felől áradó erős világosságban könyörtelenül éles és részlet gazdag a kép.
Most már jó néhány éve próbálom megismerni önmagam ebben a tükörben, hogy biztosabb kézzel dolgozhassak azon a még durva kövön, mely egykor beépülhet a közösen épített nagy műbe, az emberi megértés és a tolerancia katedrálisába.
A szabadkőműves eszmerendszer: a filozófia, a filantrópia és a progresszió (a három P elve) fűzi egybe a testvéri láncot világszerte, ko-runkon innen és túl, tekintet nélkül a regularitás ősi és elfogadott szabályainak keretein belül érvényesülő rituális eltérésekre. E lánchoz csatlakozva találtam meg az ifjúkorom óta keresett testvéri közösséget, amelynek alapelveit és céljait Robert Burns testvér a következőképpen fogalmazta meg „Azért is” című rövid versében:
S fohászom most oly kort idéz
— mert eljön majd, azért is —
melyben a földön érdem, ész
diadalt ül, azért is.
Azért is, azért is,
jön az a kor, azért is,
midőn testvér lesz mindenütt
az ember, csak azért is!
Rendszeresen, szinte megszállottan, naponta szedem az eldobált szemetet az erdőben és dobom az út melletti tárolókba. Gyűlölöm a szemetet, ha az nem a szemetesben van. Ne éktelenkedjen a természetben a természettől idegen. Ehhez műanyag kesztyűket használok.
Van egy másik, egy fehér pamutkesztyűm, azt is rendszeresen viselem, nem mondhatom, hogy megszállottan, inkább büszke fájdalommal. Ennek viselésekor is tudom, hogy tisztábbá teszek valamit.
Inkább tisztábbá teszünk, mert ezt egy szabad választásból, vállalásból büszkén, egy tradicionális testvéri körben közösen tesszük. Azokkal akik mindenről nem ugyan azt gondolják, de mégis van közös bennünk: a tisztaság szeretete, a világosság igénye, a testvéri szeretet hite. Ez a közösség emberi: gyarló és szép. Hát ezért.
Megtisztelő és felemelő, hogy a szabadkőművesek testvérüknek fogadtak. Minden találkozás ad valamit, előrébb lendít, tanít. Örömteli az a tudat, hogy minden kő csiszolható, szépíthető, alakítható. Büszkeséggel tölt el, hogy idetartozhatok, egyben felelősséget jelent a mindennapokban.
Azért vagyok szabadkőműves, hogy egy szabados világban végre szabadon beszélhessek értelmes, tisztességes emberekkel!
Voltak gondolataim azt illetően, hogy mi keresnivalóm van a szabadkőművesek között. Ezért jöttem ide. Aztán rájöttem, hogy tévedtem, más a dolgom. Ezért maradtam itt.
Olyan társaság, mely képes elméletben és gyakorlatban is felül emelkedni a mindennapok kálváriáján és egy emberként kezelni a világ fájdalmát. Világokat összekötő szervezet, ahol a racionális szervezeti felépítés egyenlő tisztelettel képes megszólítani minden embert a Földön.
A szabadkőművességről szóló néhány általános gondolatunkat akarja közölni ez a dialógus. Olyan gondolatokat, melyeket a szabadkőművesség szertartásainak és szimbólumainak értelmezése sugallt. Rítusainkról, szimbólumainkról állandóan elmélkednünk kell, mert a szabadkőművességben, mint minden művészetben, a tartalom és a forma szoros egységben van.…
Tovább...Több mint három év eltelt már azóta, hogy műhelyeinkben a lángok kialudtak és szabadkőműves életünknek új formát kellett öltenie. Szükségszerűen felvetődik a kérdés, hogy az adott új körülmények között milyen feladatokat kell betöltenünk. …
Tovább...Szeretném feleleveníteni nektek azokat az emlékeimet, amik a szabadkőművességgel összefüggenek. Két részben van szorosabb kapcsolatom a szabadkőművességgel. Az egyik rész fiatal koromban, a második rész felnőttkoromban. …
Tovább...Amikor felvételt nyertem a SAS páholyba, azon törtem a fejem, vajon mit jelent ez a szó, a madár jelentésén kívül. Túl egyszerű, gondoltam, biztos, hogy valaminek a rövidítése. …
Tovább...1971-et írunk. Az ölbői Lenin úton hatalmas tömeg, násznép kíséri az ifjú párt. Többen arról sugdosnak, hogy a menyasszony már öthónapos terhes, de ez az akkori „modern világban” már nem skandalum. …
Tovább...Úgy jártam ismét, mint Umberto Eco egyetemistája, aki először „Geológia” címmel akar egy összefoglaló művet létrehozni, s ahogy egyre jobban elmélyed a témában, rádöbben arra, hogy ez nagyon általános téma, s szerencsésebb lenne, ha csak a „Vulkanológiáról”, mint a geológia egyik ágazatáról írna.…
Tovább...Thomas Mannt nem kell bemutatnom senkinek, mindannyian ismerjük írásait. Mindannyian hallgattuk a háború alatt a német néphez intézett felhívásait. Tudjuk róla, hogy egyike a legnagyobb élő íróknak, aki már életében megkapta a „klasszikus” jelzőt, és egyben a modern regényírás egyik megteremtőjének a címét.…
Tovább...A világ és az ember együttes létezésének kulcskérdése: mit tehetek meg ebben a világban? Mi múlik csak rajtam? Mire elég saját akaratom? Tudok-e választani a lehetőségeim között? Szabadon választok-e?…
Tovább...A közelmúltban útkeresésünk során több alkalommal esett szó a progresszió kérdéséről. Úgy látszik, minden generációnak meg kell birkóznia vagy inkább minden generációnak többször kell megbirkóznia ezzel a kérdéssel. Szinte szó szerint. E birkózásban összefüggéseket keresek a címben írtak között, az egyén, a társadalom, és szövetségünk vonatkozásában.…
Tovább...Immár egy jó ideje, hogy kéthetente egy-egy nap nélkülem töltöd a délutánokat, kora estéket. Tudom, hogy a mai, amúgy is agyonhajszolt világban ezt nem volt könnyű elfogadni, hiszen amúgy is keveset vagyunk együtt, és ráadásul ide nem is jöhetsz velem, mégis elengedtél, mert érezted, hogy ez fontos nekem,…
Tovább...Kedves Hölgyeim, Nővéreim!
Szeretettel köszöntöm önöket március 8-án, Valentin nap múltán és Anyák Napja előtt. Engedjék meg, hogy sok esztendős vizsgálódás után a nyilvánosság elé tárjam nézeteimet.
Először is közlöm, hogy a belépti díjat vissza fogjuk fizetni. Önök már épp elég áldozatot hoztak annak érdekében, hogy megleljék nyugalmukat, boldogságukat, s lám, most is azért jöttek, abban a hiszemben, hogy tökéletesítsék tudásukat…
Tovább...Nem vallás, és még csak nem is valláspótlék. Annak ellenére nem, hogy a szabadkőművességnek vannak szertartásai, rituáléja és szimbólumrendszere, a szabadkőművesnek pedig van hite; és annak ellenére sem, hogy a szabadkőművesség olyan elvek és gyakorlatok rendszeréből áll, amelyek bizonyos értelemben magyarázatot próbálnak adni az élet nagy kérdéseire, illetve rávilágítani az emberi lét értelmére és céljaira. A vallásokhoz hasonlóan a szabadkőművességet is morális eszmék és értékek vezérlik, ám a fenti elvek és gyakorlatok nem valamiféle követendő dogmákban nyilvánulnak meg, hanem a szimbolikában és a rájuk épülő allegóriákban. A vallás teológiai kérdés, Isten létének elfogadása ellenben hit kérdése. A szabadkőművesség ezt a hitet várja el tagjaitól, a teológiai kérdések megvitatását azonban szigorúan tiltja: a páholyokon belül nincs helye a vallási vitáknak. A szabadkőművesség tehát nem egyes emberek természetfeletti hatalmakban való hitét emeli közösségi hitté, hanem olyan embereket kovácsol – beavatás útján – közösséggé, akik hisznek e természetfeletti hatalmak létezésében, ám hogy milyen módon, azt ki-ki a saját vallása szerint teszi. Ebből eredően, mivel minden vallás előtt nyitott, a szabadkőművesség önmaga nem definiálható vallásként. Hasonlóképpen se dogmarendszere, se teológiája nincsen, nem keres megtérni vágyókat, és nem kínál üdvözülést.
A szabadkőművesség nem firtatja sem tagjainak, sem a hozzá jelentkezőknek a vallási-felekezeti hovatartozását. A tagság egyetlen követelménye e téren az Istenbe vetett hit, ám hogy azt ki miként nevezi és milyen vallás szerint hiszi, annak taglalása nem tartozik a szabadkőművesség keretei közé. Sőt: vallási és teológiai kérdések felvetése, azok megvitatása a szabadkőműves-páholyokban szigorúan tilos. Istent a szabadkőműves beszédmódban és rituálékban a Világegyetem Nagy Építőmesterének nevezik.
Nem politizál, sőt a vallási kérdésekhez hasonlóan a politikai kérdések taglalása is szigorúan tilos a páholyokban. A szabadkőművesség továbbá nem tekinti feladatának aktuális társadalmi kérdések megoldását sem. Ugyanakkor támogatja emberbaráti, segítő intézmények működését, illetve az ilyen jellegű programokat, mi több, maga is aktívan jótékonykodik.
A szabadkőművesség (mint megannyi más archaikus intézmény) nem fogad nőket tagjai sorába. Mindazonáltal a nőket tiszteli és igen nagyra becsüli; a szabadkőművesek a bármely testvérük által megjelölt női hozzátartozót nővérükül fogadják.
Noha gyakran aggatják rá ezt a hangzatos kifejezést, a szabadkőművesség nem titkos társaság. Célszerűbb inkább olyan zárt, diszkrét közösségnek tekinteni, amely működésének egyes lényegi elemei és az azokkal kapcsolatos információk kizárólag a tagság számára ismertek. Más dolgok (így pl. története, elérhetősége, elvei) azonban nyilvánosak.
Ugyan a kifejezés szoros, lexikális értelmében véve nem titkos társaság, a szabadkőművességnek a beavatáson alapuló, zárt közösségek jellegéből adódóan vannak titkai. Ezen titkok egyrészt az olyan információk történelmileg indokolt védelmét jelentik, mint pl. az élő tagok névsora, egymás felismerésének módozatai és így tovább. Másrészt viszont a legnagyobb és egyben az egyetlen igazán elmondhatatlan titok a szabadkőműves lét, a szabadkőművesség átélésének mikéntje.
Saját szabadkőműves mivoltát – amennyiben ezt így érzi jónak vagy szükségesnek – bárki elmondhatja a nem szabadkőműveseknek. Még életben lévő szabadkőműves testvéreinek kilétét ellenben azok kifejezett beleegyezése nélkül nem fedheti föl.
Minden Nagypáholy szuverén, egymástól független szervezet, nemzetközi szabadkőműves központ és globális szabadkőműves felsőbb hatóság nem létezik. Éppen ezért nincs nemzeteket és országokat behálózó és átfogó szabadkőműves tevékenység, hiszen minden Nagypáholy a saját munkáját végzi, a saját illetőségi területén, a saját tradíciói és elvei alapján, a számára létező lehetőségek és körülmények között. A nemzetközi szabadkőműves-összeesküvésről szóló vádak nem igazak.
A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy 1990-ben kibocsátott irányelvei között ezt olvashatjuk: „Minden tag kötelezettséget vállal arra, hogy engedelmeskedik azon ország törvényeinek, amelyben tartózkodik, vagy amelyik számára védelmet biztosít. A magyar szabadkőműves kötelessége ezen felül hazája szabadságának és függetlenségének védelme, valamint az, hogy legjobb tehetsége szerint járuljon hozzá a béke fenntartásához.” A magyar szabadkőművesek igen sokat tettek hazájuk és nemzetük fölemelkedéséért. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hazánk legrégebbi, ma is működő civil szervezete. Számos olyan ismert és neves személyiségről, akik a magyar szabadságért, függetlenségért, tudományért és kultúráért dolgoztak, tudjuk, hogy szabadkőművesek voltak – gondoljunk csak (a teljesség igénye nélkül) az első nemzeti könyvtárat és gyűjteményt létrehozó Széchényi Ferencre, a nyelvújító Kazinczyra, a keszthelyi Georgikont megalapító Festetich Györgyre, az olimpiai bajnok és építész Hajós Alfrédra, az 1848-as honvédtábornok Klapka Györgyre, a világhírű zeneszerző Liszt Ferencre, az író-muzeológus Móra Ferencre, Székely Mihály operaénekesre, és még lehetne sorolni. Hasonló példákat találhatunk más nemzeteknél. A nemzetellenesség vádja különösen nevetségesnek mondható annak fényében, hogy egyes országokban (így például Angliában vagy Svédországban) a királyi család tagjaiból kerülnek ki az ottani Nagypáholyok vezetői.
A szabadkőművesség óvatosan, nagy gonddal válogat a jelentkezők között, éppen ezért a felvételi folyamat gyakran elhúzódik, a végleges döntés (amely gyakran elutasító) meghozatala nem megy egyik napról a másikra. Ennek azonban nem az az oka, hogy a szabadkőművesség valamiféle elitklub kívánna lenni, hanem az, hogy a jelentkezők között szellemi, spirituális és intellektuális kvalitások alapján szelektál. A szabadkőművesek testvérnek tekintik egymást (mint ahogy lényegében valamennyi embertársukat a testvérüknek vallják), éppen ezért ha valaki bajba jut, azonnal a segítségére sietnek. Ugyanakkor egyik szabadkőműves sem használhatja fel tagságát sem társadalmi előmenetele során, sem arra, hogy ezáltal valamiféle különleges elbánásmódban részesüljön.
Szabadkőműves lehet minden jó hírű, szabad férfi, aki a 24. életévét betöltötte, bármely vallás szerint, de hisz Isten létezésében, a szabadkőművesség alapeszméit a magáénak érzi, és akit természetesen a szabadkőművesek a testvérükül fogadnak.
A szabadkőművesség nem toboroz tagokat. Aki szabadkőműves szeretne lenni, az keressen az ismerősei körében szabadkőműveseket. Ha ilyet nem talál, vegye fel a kapcsolatot a Sas Páhollyal, vagy a Magyarországi Symbolikus Nagypáhollyal a következő címek valamelyikén:
1446 Budapest, Pf. 395.,
info@saspaholy.hu
Paulus: Bibliás szabadkőműves. Tisza Testvérek könyvkereskedése, Budapest, 1912.
Benedek Szabolcs: A szabadkőművesség eredete. Pont Kiadó, Budapest, 2006.
W. Kirk MacNulty: A szabadkőművesség jelképei, titkai, jelentősége. Kossuth Kiadó, Budapest, 2006.
L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesség a XX. században. Kossuth Kiadó, Budapest, 1977.
L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
Abafi Lajos: A szabadkőművesség története Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. (Reprint)
Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Universum Kiadó, Szeged, 1990.
Pálóczi Horváth Ádám: Felfedezett titok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988.
Sumonyi Zoltán: Újrafelfedett titok – A magyarországi szabadkőművesekről. Talentum Kiadó, 1998.
Jászberényi József: A magyarországi szabadkőművesség története. PrintXBudavár Kiadó, Budapest, 2005.
Thomas Mann: A varázshegy. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1960.
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe. Lazi Könyvkiadó, 2006.
Szerb Antal: A királyné nyaklánca. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967.
Szabó Magda: Az ajtó. Magvető Kiadó, Budapest, 1987.
Bohumil Vurm: Európa titkos története I.-III. Sziget Könyvkiadó, 2005.
Lessing: Bölcs Náthán. Magyar Helikon, 1979.
Bohumil Vurm: Európa titkos története I.-III. Sziget Könyvkiadó, 2005.
Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965.
Hermann Hesse: Napkeleti utazás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.
Szerb Antal: A Pendragon legenda. Magvető Kiadó, Budapest, 2005.
Lev Tolsztoj: Háború és béke. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005.
Márai Sándor: Füves könyv. Helikon Kiadó, Budapest, 2007. június 19.
Lao-ce: Tao Te King. Tercium Kiadó, Budapest, 2003.
Bibó István: Válogatott tanulmányok. Corvina Kiadó, Budapest, 2004.
Louis Charpentier: A templomos lovagok titkai. Holnap Kiadó, Budapest, 1992.
Szimbólumtár. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.
(A felsorolt művek nem mindegyike szól a szabadkőművességről, de nekünk kedves és fontos olvasmányaink.)
E-Mail: | info@saspaholy.hu |